Kaposi Zoltán: Uradalmak, földbirtokosok és birtokforgalom a Dél-Dunántúlon a 19. században - Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 14. (Budapest, 2019)

4. A polgári földtulajdon kialakulása a 19. század közepén

A folyamat közismert. A különleges feltételek közepette az áprilisi törvé­nyek kimondták a jobbágyság felszabadítását, eltörölték a földesúri fennha­tóságot, megszüntették az addig földesúrnak járó adókat. A jobbágyi és zsel­­léri telkeket paraszti tulajdonná tették, s ezzel létrejöhetett a polgári tulajdon­nal rendelkező parasztság. A parasztság természetesen csak korábbi telki illet­ményét kapta tulajdonba, azok a földek, amelyeket szerződésekkel használt, továbbra is a földesurak tulajdonában maradtak (szőlők, bérelt földek stb.). Hogy mekkora lehetett a volt jobbágyok immáron szabad paraszti tulajdona, azt nehéz pontosan megmondani, a sokféle adatból leginkább a Varga János által dokumentált 311 017 úrbéres telek szabaddá válása valószínűsíthető.343 Természetesen a volt jobbágyi telek nagysága vármegyénként eltérő volt (aho­gyan azt korábban a Mária Terézia-féle Urbárium világosan szabályozta). Az 1840-1848 közötti örökváltsági szerződések által szabaddá vált földek, vala­mint az 1848-as felszabadítás eredményeképpen összesen mintegy 10,5 mil­lió hold föld után már nem kellett a hagyományos feudális járadékot fizetni.344 Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy számos, az uradalmi földhasználathoz kap­csolódó kérdés egyelőre megoldatlan maradt. Ilyen volt például az erdők és legelők elválasztása, valamint a szőlők hovatartozásának ügye, amelyek majd csak a szabadságharcot követő évtizedekben nyerték el viszonylag megnyug­tató formájukat. A kiváltságos földesurakat jelentős kár érte a jobbágyfelszabadítás kötelező voltával, hiszen törvénnyel a volt jobbágyi földek kikerültek a tradicionális nagy­birtok rendszeréből, ami veszteségeket okozott. Elvesztette a magyarországi föl­desúr a jobbágyi és zselléri telek után járó robotszolgáltatást, vagyis addigi mun­kaerejének egy részét, de elvesztette hagyományos adóalanyát is, s ez együttesen már komoly nehézségeket okozott. A parasztok felszabadításáért járó váltság­díjat az állam vállalta magára, amit államadósságnak nyilvánítottak.345 Később Kossuth híres júliusi országgyűlési beszédében világosan megfogalmazta mind­ezt még egyszer, mintegy támogatást kérve nemesi társadalomtól, ám az is vilá­gos volt, hogy a kártérítés kifizetésére pénz nincs a kincstárban, s ideiglenesen fel kell függeszteni az amúgy alig megkezdett előlegkifizetést. A törvény szerint a kárpótlás nagysága az egységnyi elveszített földből húzható éves tiszta jöve­delem hússzorosa, míg az alapforrásra a kincstári földek eladása vagy hitelfede­zetként való felhasználása jelöltetett meg. Némileg javította földesúri helyzetet az, hogy a csaknem 500 éves ősiségi törvényt eltörölték, aminek eredményekép­pen a nemesi földek jelentős része forgathatóvá, eladhatóvá vált, s ez a birtoko­sok anyagi nehézségeinek áthidalására némi megoldást kínált.346 Végül is a kár­pótlás ügye majd csak 1853 után rendeződött. 343 Lásd Varga (1967) és Varga (1971) adatait. 344 Lásd Orosz (1998) tanulmányát. 345 Spira (1979): 108-109. 346 Bernát (1938): 8. 75

Next

/
Thumbnails
Contents