Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)
Bevezetés
A filoxéravész korabeli forrásainak áttekintésekor általános kiindulási pontként: A magyar gazdasági irodalom könyvészete I-VII. című agrártörténeti bibliográfiát, valamint a Keleti Károly által szerkesztett szőlészeti statisztikát (1875.) használtam. A kártevő rovartani leírását tartalmazó korabeli tanulmányok elsősorban Cserháti Sándor, Emich Gusztáv, Gerger Ede, Herman Ottó, Máday Izidor és Szaniszló Albert nevéhez fűződnek. Miután a filoxéra Magyarországon is megjelent, több magyar szakember - többek között Drucker Jenő, Entz Ferenc, Emich Gusztáv és Miklós Gyula - tájékozódott a már fertőzött országokban, elsősorban Franciaországban, Németországban és Olaszországban. Tanulmányútjaikról, valamint a filoxéra ügyében tartott kongresszusokról írásos jelentéseket készítettek, melyek megkerülhetetlen dokumentumai a filoxéravész kutatásának. A kártevő fokozatos megismerése után csak lassan kristályosodtak ki az ellene való védekezés lehetőségei. Erre vonatkozóan a nagyszámú korabeli szakmunkából elsősorban Gyürky Antal, Horvát Géza, Kosinszky Viktor, Kövcssy Ferenc és Liebermann Lco írásait használtam. Az állami intézmények vizsgálatakor, a korabeli összegzések mellett, Fehér Györgynek a kísérletügyi állomások szerepéről, Takács Imrének Magyarország földművelésügyi közigazgatásáról, valamint Soós Lászlónak az agrártárca, illetve az Országos Phylloxéra Kísérleti Állomás szerepéről írott tanulmányaira támaszkodtam. A civil egyesületekre és kezdeményezésekre vonatkozólag elsősorban a minisztérium korabeli kiadványaiban találtam adatokat. A kortárs szakfolyóiratok közül a Borászati Lapok, a Földművelési Erdekeink, a Gyakorlati Mezőgazda és a Természettudományi Közlöny voltak a fő forrásaim. Az államigazgatás szerepére vonatkozó korabeli nyomtatott források legjelentősebb csoportját a minisztériumoknak a törvényhozás számára készített éves jelentései képezik. Ezek a dokumentumok a kártevő európai megjelenésének hatására kiadott első (1872-ben kiadott) rendelettől, a szőlőrekonstrukciós törvény hatályának lejártáig, azaz 1910-ig követik végig a filoxéra terjedésének és az ellene való védekezésnek az alakulását. Az ugyanerre az időszakra vonatkozó minisztériumi levéltári források (melyek az intézmény éves jelentéseinek „háttéranyagát" képezik) hiányosabbak, ezért az erre vonatkozó helyeken elsősorban a korabeli nyomtatott forrásokat használtam. Különleges forrása a filoxéravész történetének az 1896-os felújítási törvény, melynek szellemében a szőlőrekonstrukciót végrehajtották. Annak ellenére, hogy már megszületése előtt megindultak az újratelepítések, az igazi áttörés csak a törvény megjelenése után, közel egy évtized kitartó munkája nyomán következett be. A törvénynek döntő szerepe volt abban, hogy a magyar szőlészet-borászat az 1910-es évek elejére, ha lassan és válságokkal terhesen is, de fejlődésnek indult, és újra elfoglalta helyét a világ bortermelésének élvonalában. Ez a szőlő- és borgazdaság azonban gyökeresen más volt, mint a kártevő megjelenése előtti. Ezért állapíthatta meg neves szőlészünk, Kozma Pál: „Afiloxéravész záróköve szőlőtermesztésünk ezeréves történetének.'* 1 Kozma, 1991. 40. p.
