Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

V. A szőlőültetvények állami támogatással való rekontstrukciója (1889-1910)

egységes elvek szerint történő megalkotása. Az általános közigazgatási testületek, s így az 1886. évi XXII. törvénycikk értelmében felállított községi elöljáróságok ugyanis nem voltak alkalmasak a szőlő- és borgazdaság speciális igényeinek kielégítésére. Ezért jelentett nagy előrelépést a szőlőtermesztés modernizálásában az, hogy november l-jén életbe lépett az 1894. évi, „A mezőgazdaságról és mezőrendőrségről" szóló XII. törvény, amely a francia rendszert követve előírta és szabályozta a hegyközségek megalakulását. A modern hegyközségi szervezet létrehozása a francia minta mellett azonban ősi magyar hagyományokra is támaszkodhatott, hiszen borvidékeinken évszázadok óta működtek írott és hagyományozott szokásjog alapján a szőlősgazdák önszerveződései. Ezek a hagyományos hegyközségek azonban a helyi viszonyok alapján nagy különbségeket felmutatva végezték hegyrendészeti és termelésszervezői feladataikat anélkül, hogy tevékenységük egy egységes országos hatáskörű törvény által elismerve és szabályozva lett volna. A filoxéra kártétele és az ellene való védekezés megszervezésének minden addigi elképzelést meghaladó nagyságrendje azonban szükségessé tette egy egységes elvek alapján működő, országos hatásköréi szőlészeti-borászati közigazgatási intézményrendszer létrehozását. Ennek előfeltételeit teremtette meg az 1894. évi törvény, amely az 1840. évi mezei rendőrségről szóló IX. törvénycikk hiányosságait is kiküszöbölte, mert olyan területekre is kiterjesztette a jog fennhatóságát, amelyek régebben - mint a hegyközségek működése is - nem estek országos szintű, egységes törvényi szabályozás hatálya alá. Megalkotásában jelentős szerepe volt Miklós Gyula országos borászati kormánybiztosnak, aki 1889-ben a törvény megvitatására az OMGE által összehívott értekezleten a filoxéra elleni védekezés fontosságára hivatkozva kifogásolta azt, hogy az eredeti törvénytervezetben nem szerepel a hegyközségek modern szabályozása, és tizenegy pontból állé) tervezetet nyújtott bc ennek a kérdésnek a rendezésére. Megvitatása után ez a tervezet vált a hegyközségi törvény kiindulópontjává. A végül 1894-ben megszületett törvény VIII. fejezete ennek alapján alkotta meg azokat a jogi-adminisztratív kereteket, amelyek nyomán a szőlőbirtokosok önkormányzati alapon, országos szinten is egységes érdekvédelmi egyesületté szerveződhettek.

272 A lehetőség a gazdák számára tehát ekkortól adott volt, ugyanakkor nem volt kötelező. Annak érdekében viszont, hogy minél több hegyközség alakuljon, a törvény úgy rendelkezett, hogy amennyiben az adott borvidék gazdáinak birtokarány szerinti egyharmad része meg kívánja alapítani a szervezetet, úgy a többi birtokosok a hegyközség tagjainak sorába belépni kötelesek. A hegyközség hatáskörét a törvény igen szélesre szabta. Ide tartozott többek között az ültetvények őrzése és a hegyrendészet, a szőlőrekonstrukció összehangolása, a filoxéra, a peronoszpóra és egyéb szőlőbetegségek elleni védekezés, valamint a szőlőművelésmódok és borkczelési eljárások modernizációjának elősegítése. A hegyközségek feladata lett a felújításhoz szükséges szőlővesszők és oltványok beszerzése, a közös anyatelepek létesítése, valamint a vincellérek alkalmazása. További előnyt jelentett a hegyközség gazdáinak, hogy közösen (nagy tételben) olcsóbban juthattak hozzá a felújítás és a védekezés eszközeihez. A szőlősgazdák a hegyközségek szervezésében tanfolyamokat tarthattak, könyvtárat alapíthattak, azaz kulturális-szakmai tevékenységeket folytathattak. A hegyközségek megalakításával járó kedvezmények tehát újabb lehetőséget jelentettek a szőlőbirtokosok számára szőlőik felújítására és az új kártevők elleni védekezésre. A hegyközségi törvény komoly előrelépést jelentett az addig minden állami támogatás 272 Vásárhelyi, 1901. 9-14. p.