Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

I. A magyar szőlő- és bortermelés helyzete a filoxéra megjelenésekor

de még a napszámot vállaló törpebirtokos is rendelkezett általában máshol képződött jövedelemmel, amelyet a boreladásból származó bevételével egészített ki, vagy csak arra tartotta szőlőjét, hogy saját éves szükségletét fedezze. Jól példázták ezt az életformát a váci iparosok, akik 1850-ben a város lakóinak 20%-át tették ki, s közöttük 50% volt a szőlőműveléssel is foglalkozók aránya. Jellemző volt erre a rétegre, hogy háromnegyedük csak fél vagy negyed évig foglalkozott iparűzéssel, és megélhetését a mezőgazdaságból - elsősorban szőlőtermelésből - származó jövedelemmel egészítette ki. Ennek fontosságát jelzi, hogy 1851-ben a váci céhbiztos azért nem tudta a céh éves pénzügyi jelentését a város tanácsa elé a megadott időpontra beterjeszteni, mert a szüreti munkák miatt a céhgyűlést cl kellett halasztani.

7 A hagyományos szőlő- és bortermelésnek a filoxéra megjelenése előtt tehát igen jelentős súlya volt a többi mezőgazdasági ágazathoz képest. Ezt támasztják alá számszerűen a pénzügyminisztérium 1870-es adatai, amelyek szerint míg a legjelentősebb művelési ág, a szántóföldi gazdálkodás holdanként 3,95 forint, a rétgazdálkodás 3,4 forint, a nádasok hasznosítása 2 forint, a legelőgazdálkodás 1,3 forint, az erdőgazdálkodás pedig 0,6 forint bevételt hozott, addig a szőlőművelés holdanként közel 10 forint tiszta jövedelmet jelentett.

8 A szőlő- és borgazdaság tehát a legjövedelmezőbb ágazat volt a szántóföldi növénytermesztés után, de az ültetvényterület elaprózódottsága miatt a belőle származó jövedelem is elaprózódva jelentkezett. Hozzá kell még tennünk, hogy a szőlőtermelést önálló gazdasági ágként művelő társadalmi réteg csak a legjelentősebb történelmi borvidékcinken fejlődött ki. Többek között Sopron, Pozsony, Buda, Eger, Tokaj, Szekszárd városokban és vonzáskörzetükben élt jelentősebb számban olyan népesség, amelynek főfoglalkozása volt a szőlőtermesztés. Ennek a szőlő- és bortermelő rétegnek a feudalizmusban jelentős súlya volt Magyarország gazdasági és kulturális életében. Érthető tehát, hogy a filoxéra megjelenése és pusztítása ezeken a vidékeken okozta a legnagyobb gazdasági és társadalmi problémákat. A Keleti Károly nevével fémjelzett, a történetírás számára felbecsülhetetlen értékű szőlészeti-borászati statisztikai összefoglalás adatai általános meglepetést keltettek. Kiderült ugyanis, hogy a történelmi Magyarország szőlőterülete és bortermelése jóval alatta marad az addig elfogadottnak tekintetűiéi. A köztudatban élő elképzeléssel szemben, amely Magyarországot a második legnagyobb európai szőlő- és bortermelő államnak tekintette Franciaország után, a valóság az volt, hogy a magyar szőlészet és borászat a francia, a spanyol és az olasz után a negyedik helyen állt mind a területnagyság, mind a bortermelés nagysága tekintetében. Ezért a kiadvány előszavában Keleti Károly a következőket írta a korábbi statisztikák túlzó adataira utalva: „Ez adatok egyébiránt csak azt bizonyítják, hogy előttünk is komolyan törekedtek Magyarország ezen fontos gazdasági ágának fölismerésére, hogy hivatalos statistika nem létében, tekervényes utakon, hozzávetőleges számítás utján iparkodtak czélhoz jutni, de nem jutottak. Mert e számok nem találnak s nem találtak akkor sem, hanem igenis közreműködtek arra nézve, hogy szőlőmívelésünket, melynek nagyságát és fontosságát különben sem tagadja senki, sokkal nagyobbszerűnck képzeljük. Bár a hivatalos statisztika ez úttal újra egy kedves illúziót ront le rideg számaival, mégis kénytelen ezt tenni, mert csak ha az általa kiderített tényleges állapotot ismerjük és számbavesszük, juthatunk oda, hogy valósággá legyen, ami most csak képzelmény, a csakis képzelt nagy termelésből különben sincs az országnak haszna."

9 7 Forró, 1999. 60. p. 8 Bernát, 1938. 23. p. " Keleti, 1875. 7. p.