Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

VI. A filoxéravész következményei a szőlő- és bortermelésben

re azonban, hogy az ültetvényterülct csökkenését miért nem követte párhuzamosan — néhány éves késéssel — az éves bormennyiség csökkenése, egészen más magyarázatot találunk, s ez pedig nem más, mint a filoxéravész előtt is jelentős mértékű borhamisítás hihetetlen méreteket öltő felvirágzása.

336 A rendelkezésünkre álló adatok alapján azt kell feltételeznünk, hogy a magyar bortermelők piacaik megtartása érdekében, amíg pusztuló ültetvényeikben elegendő törköly állt rendelkezésükre, a bor szaporításával, azaz törkölybor (csiger, lőre) készítésével pótolták a hiányzó bormennyiséget. Ez azt jelentette, hogy a kipréselt szőlőtörkölyt vízzel felöntötték, megcukrozták és hagyták kiforrni. Amikor a szőlőtörköly mennyisége is már a kritikus határ alá csökkent, és nem voltak képesek piacaikat ellátni, akkor derült ki a termelés valóságos visszaesésének mértéke. Ez az eljárás már a filoxéravész előtt is igen elterjedt és elfogadott volt, olyannyira, hogy még a Borászati Lapok is közzétette leírását.

337 Az így készült törkölybort azonban a filoxéravészig elsősorban a napszámosok fogyasztották el helyben, ezért is hívták „kapásbornak". A filoxéra okozta borhiány beköszöntével azonban a törkölybor a kereskedelmi forgalomba is bekerült, mert készítése mai fogalmaink szerint ugyan hamisításnak számít, ekkor azonban - mint látni fogjuk - még a bortörvény szerint sem volt az. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy bár a borhamisítás egyidős a borkészítéssel, és kezdetektől fogva folyamatosan jelen volt a magyar szőlő- és borgazdaságban is, a különböző történelmi korszakokban mást és mást értettek a bor meghamisítása alatt. A bornak vízzel való szaporításáról, festéséről, illatosításáról, szesztartalmának mesterséges növeléséről már az ókori szakíróknál is olvashatunk, s a középkorig a bornak különféle idegen - az egészségre nem ártalmas - anyagokkal való „kezelése" nem számított hamisításnak. Az első olyan szellemű törvényt, amely ezeket az eljárásokat már tiltotta, Angliában hozták 1337-ben, ezt követték a német birodalmi gyűlés 1487-cs és 1497-cs határozatai, amelyek a vizezésen kívül bármely idegen anyag használatát megtiltották. Hasonló törvény született 1327-ben Hollandiában is. Nem volt ilyen szigorú ebben a kérdésben az 1350-ben megalkotott első francia bortörvény (amely a borok összekeverését viszont tiltotta), valamint a spanyol, amely csak a gipszezést tartotta tilalmasnak. Olaszországban ellenben a szigoréibb álláspont érvényesült a jogalkotásban, sőt a borhamisítókat még az egyházi kiközösítés veszélye is fenyegette. A bor idegen anyagokkal való „kezelésének" megítélése tehát korszakonként és országonként is változott, s nem volt ez másképp Magyarország esetében sem. A bor kezelésének első magyarországi törvényi szabályozását III. Károly 1723. évi II. dekrétuma tartalmazta, amely a borhamisítást és a hamis „márkanévvel" való forgalomba hozatalt az összes bor elkobzásával büntette, s az eljárás lefolytatását a vármegyékre bízta. Ez az intézkedés nem érte el célját, ezt bizonyítja Mária Terézia 1741-cs újabb dekrétuma, amely, hogy a felelősségre vonás ne legyen elkerülhető, csak a magyar király alattvalóinak engedélyezte a borral való kereskedelmet. Azonban ez az intézkedés sem oldotta meg a problémát, s a borhamisítás kisebb-nagyobb mértékben végigkísérte a magyar feudális szőlő- és borgazdaság történetét egészen az 1867-es kiegyezésig.

338 A kiegyezés után - az iparszabadság ürügyén - tovább nőtt a gyártott bor mennyisége, s közel húsz éven át Magyarországon gyakorlatilag nyílt borhamisítás folyt. A filoxéra európai pusztításai után a borárak mind külföldön, mind belföldön soha nem látott F. É. 1875. május 10. 167. p. B. L. 1888. szeptember 1. 203. p. Takács, 1975-77. 231-233. p.