Pintér János - Takács Imre szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 3. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 8. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1976)

I. A Rábacsanaki „Kossuth" Mezőgazdasági Termelőszövetkezet története

ellenőrzés terhelte. Naponta 5—6 hivatalos látogatója is volt a gazdaságnak és mindenki az elnököt kereste. Többször előfordult, hogy egy látogató éppen az elnöktől kérdezte meg, hogy hol találja meg az elnök elvtársat. Ő erre azt felelte, az előbb ment ki a határba, és ment tovább a dolgára. Az első legsikeresebb évük az 1953-as esztendő volt. Ahogy ők mondják, hatalmas terméssel. A tagok természetbeni részesedése olyan nagy volt, hogy a tagok padlására már nem fért több termény. Eddig nehéz volt a termelőszövetkezet helyzete a faluban, de ez a jó termés könnyített helyzetükön, és ez a tény az eddig hitetlenkedő tagokat is meggyőzte, sőt a falu egyéni parasztjainak szemében is nagyot nőttek. Ebben az időszakban nem volt rossz viszony a falu parasztsága és a tagok, illetve a termelőszövetkezet között. Főleg a korszak elején, amikor gond volt a vetés és betakarítás, az egyéni parasztok szívesen fuvaroztak a termelőszövetkezetnek. A tagok között 1959-ig — ahogy ők mondják a kis termelőszövetkezetben — nagy volt az összetartás. Nem volt probléma a munkafegyelemmel. Nem volt probléma a hajnali, korai keléssel és a vasárnapi munkával sem. Nemcsak az önként vállalt fegyelemre vigyáztak, hanem kordában tudták tartani a gépállomás traktorosait is. Sokszor előfordult, főleg az őszi vetések és betakarítások torlódott munkaidejénél, hogy nappal kukoricát törtek, éjjel szárat vágtak, hogy a traktorok szántani tudjanak vetés alá. Az optimális vetési idő betartása érdekében éjjel is vetettek úgy, hogy a Hofferek előtt két termelőszövetkezeti tag viharlámpával világított, míg a vetőgépkezelő a saját munkaterületét világította meg, ugyancsak viharlámpával. Mindezt kényszer nélkül, meggyőződésből végezték. Visszaemlékezések szerint 1953-ban és az utána következő évek zárszámadásain minden tag kalapban jelent meg, mert abba osztották a pénzt. 1953-ig nagyon érezték az időjárás befolyását. Volt olyan év, amikor a szarvasmarha részére — 1952-ben — a falutól kb. 30—40 km-re lévő Hanságban takarították le télen az elszáradt füvet és ezt hordták haza, hogy kiteleljenek. Az első 3—4 év zárszámadásain nem osztottak ki mindent a tagoknak. Gondoltak már akkor is a fejlesztésre. A nem nagy mértékű fejlesztési alapból azonban lovakat vásároltak, hogy szántani és betakarítani tudjanak. Vettek egy 15 soros vetőgépet a lófogatú vetőgépek mellé, később a gépállomási gépek már sokat enyhítettek helyzetükön. 1952 nyarán megjelent az első kombájn is a csanaki földeken. Az a hír járta, hogy nem lesz kenyér, mert elviszi a kombájn. A tagok is csak messziről lestek, egy zsákoló sem akadt a gépre. Az első zsákoló az elnök és két tehenész volt. A kombájn azonban szépen és tisztán dolgozott. A jó munka után a tagok meggyőződtek a kombájn előnyeiről annyira, hogy minden tervtárgyaló közgyűlésen kihangsúlyozták, hogy a kombájn a nyáron jöjjön aratni. A vezetőség minden problémát megbeszélt a tagokkal. A feladatok megbeszélése legtöbbször a határban történt. Az elnök minden nap meglátogatta a tagokat és így ott megbeszélték a közeli tennivalókat. Ezen kívül még a brigádvezetők is megkapták a részletesebb eligazítást a másnapi munkák végzéséről. A vezetőségi üléseket nem a munkafegyelmi problémák és egyebek kötötték le, hanem a gazdálkodás további fejlesztésének problémái.