Pintér János - Takács Imre szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 3. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 8. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1976)

I. A Rábacsanaki „Kossuth" Mezőgazdasági Termelőszövetkezet története

bizonytalanságot, a termelési kedvet teljesen bizonytalanná tette. Egyre többen mondtak le földjeikről. A kényszeren alapuló, a helyi adottságokat egyáltalán nem figyelembe vevő tervutasítási rendszer még jobban fokozta a termelés bizonytalanságát. A falu lakosságát nem foglalkoztatta más, mint a beadás teljesítése és a különböző beadási és egyéb „versenymozgalmak". E kor jellemzésére érdemes felidézni az ellentmondások és konfliktusok megértéséhez tanulságul egy néhány akkor készült jegyzőkönyvben és utasításban megfogalmazott intézkedést: A Magyar Dolgozók Pártja járási bizottsága 1950. október 10-én az alapszervezetek vezetőségével és népnevelőivel megtárgyalta az őszi munkák állását. Itt elhangzott „biztosítani kell, hogy ne legyen egyetlen gazdálkodó sem, aki határidőre, október 22-re ne fejezné be a vetést. Akik le vannak maradva a munkában, azokhoz a népnevelőknek el kell menni és meg kell őket győzni a munka befejezésének fontosságáról. A kulákokat közigazgatásilag kell kötelezni, hogy határidőre befejezzék a vetést". Figyelmen kívül maradt az a tény, hogy a gazdáknak a kenyérgabona fejadagjuk nem volt meg, a vetőmaghiányról nem is beszélve. 1950. szeptember 7-én a járási tanács mezőgazdasági osztályának értekezlete, tszcs-k és tsz-ek alakításával foglalkozott. Itt megállapították, hogy „a fejlesztés célkitűzéseit azért nem tudták megvalósítani, mert a középparasztok még nem elég felvilágosultak. A belépők és az új szövetkezetek tagsága agrárproletárokból és kisparasztokból tevődik össze. Feladat, hogy jó népnevelő és propaganda munkával a hibákat ki kell küszöbölni, felvilágosító munkát kell végezni és a nagyüzemi gazdálkodáshoz kedvet kell csinálni". Ugyanezen év október elején értékelték a vetések állását és megállapították, hogy a munkát a sok eső zavarja. A talaj nagyon süllyedős, annyira, hogy nem bírja el a gépet, de még a lóval vontatott vetőgépet sem. Ebben az időszakban a már megalakult termelőszövetkezetben, de az egyéni parasztgazdaságokban is lóhátról vetették el, kézzel szórva a búzát, miközben a ló egy fogast, magtakarót húzott és ezzel a vetés befejezést nyert. A járási végrehajtó bizottság ülésén 1950. október 25-én elhangzott, hogy „éberen kell őrködni a kulákok felett, nehogy állatok etetésére használják a nép kenyerét". Egy 1950. novemberi VB. jegyzőkönyv megállapítja, hogy „az önkéntes beszolgáltatás keretében a takarmánygabonánál, a szénánál és burgonyánál a helyzet rossz. A hivatali apparátusból 6-8 főből álló aktívákat kell létrehozni, hogy a gyengén teljesítő községekben a begyűjtést fokozzák. Amelyik községben nagy a kulákbefolyás, helyszíni elszámoltatást szükséges tartani". Az 1950-es év utolsó két hónapjában járási szinten sokat foglalkoztak a termelőszövetkezetek alakításával. Népnevelő brigádokat alakítottak, akik a már működő szövetkezeteket tekintették meg abból a célból, hogy az újonnan szervezendő termelőszövetkezeteknél a látottakat agitációs érvként fel tudják használni. Ugyancsak termelőszövetkezeti látogatásokat szerveztek az egyénileg gazdálkodó értelmesebb parasztemberek részére, hogy így győzzék meg őket a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről. Jegyzőkönyvek sokasága szól a feketevágásokról, a begyűjtés szorgalmazásáról, a termelőszövetkezetek alakításáról, végzett szakemberek érkezéséről és elosztásáról.