Donáth Frenc szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 2. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 7. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1973)

Szijjártó András: Szociológiai vizsgálatok a zalavári „Új Idők" Termelőszövetkezetben

A kezdeti években — az indulás egyébként sok pozitív vonása ellenére — akadtak elégedetlenkedők, akik kilépési szándékkal álltak elő. „Aki akar menjen", mondta az elnök. A felkínált lehetőség eredménye megtorpanás lett, ilyen filozófiával: „hm, hát az én munkámat csak úgy lehet nélkülözni; ?" Közülük három család ment el, de abból is visszajött később kettő. A hiányzó, illetve a végül is otthon maradó 22 család kissé sértődötten állt vissza a sorba. Zalaváron is, mint mindenütt az országban, sok volt a tamáskodó: „úgyse sokáig lesz termelőszövetkezet, saját mxívelésbe kerül a föld". Ez a bizalmazlanság igen sok gondot okozott a vezetésnek. Legfőképpen nem is a szó, hanem inkább a mozdulni nehezen akaró emberek csoportjai láttán ébredt néha-néha kétség a vezetőkben is. Előfordult, hogy kirendelés esetén nem jelentek meg a tagok a munkahelyen, a fogatosok nem fogtak be, a gondozók nem itatták meg az állatokat. Ennek a magatartásnak sok oka volt. Zalaváron úgy mondják, hogy az emberek nehezen szokták meg a közös munkát, nem érezték a tulajdonosi viszonyt, azt hajtogatták: „az elnöké", „a termelőszövetkezeté". Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt mondják: „a miénk". A kezdeti években a vezetők is nehéz helyzetben voltak, mert nem tudtak példákat mutatni a tagoknak, kézzelfogható célt nem voltak képesek eléjük állítani. A hatvanas évek legelején valamennyi szövetkezetet az útkeresés jellemezte. Az állandó munkára első időben a szegényebbek mentek, inkább a kisparasztok. A volt vagyonosabb gazdák tartalékaikból éltek, nem vették szívesen, hogy más mondja meg nekik mikor, hova menjenek dolgozni. Ezt a fajta ellenkezést lassan levetették, hiszen a szövetkezet vezetői tekintélyes, szorgalmas gazdák, gazdatársaik voltak, akikkel hamarosan szót értettek, s maguk is belátták, hogy munka nélkül nem léphetnek előbbre. A termelőszövetkezet tagságának az első évben az volt a legfőbb gondja: „lesz-e pénz ?". A termelőszövetkezet vezetői — építve a zalavári emberek szorgalmára — először munkát kértek. A tagság nagyobb hányada így is tett: a zalavári határban nem voltak megműveletlen csíkok. A brigádvezetők házról-házra járva kezdték kiépíteni a később továbbfejlesztett családi tervezés rendszerét. Az első közös aratás után, majd 1962-ben a készpénzfizetés rendszerének bevezetése kapcsán egyre csökkent az aggályoskodók száma és befolyása. A viszonylag nyugodt és stabil anyagi viszonyok közé került tagság a részes művelés bevezetése, majd terjedése révén emberileg is közelebb került egymáshoz, a volt középparaszt és a korábban nincstelen cselédember felesége egyaránt segített férjének a mezei munkában. A közösen végzett munka lassan enyhítette a korábbi társadalmi különbségek hatását, megnyilvánulásait. Az emberek kezdetben nem hittek a gépesítésben, az első trágyamarkológép működésén is nagyot csodálkoztak. A gépállomások megszűnéséig a szövetkezet gépparkja nem volt jelentős, a műhelyben nem dolgozott tíz embernél több. A tagság úgyszólván hagyományos gazdálkodást folytatott, csak éppen a méretek voltak nagyobbak, mint régen. A hatvanas évek középe felé érezni lehetett, hogy változások elé néz a termelőszövetkezet. Ügy is történt. Megértek a feltételek arra, hogy a zalavári „Űj Idők" Termelőszövetkezet továbblépjen. A termelés színvonalával, az öntözőrendszer kiépítésének hatásával, a gépesítéssel külön tanulmány foglalkozik. Számunkra az a kérdés izgalmas, hogy milyen 19 Termelőszövetkezettörténeti. 289