Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)
Donáth Ferenc: A magyar szövetkezeti nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásának vázlatos története 1949—1970
A tsz-ek szántóterülete 1953 iközepén az ország szántóterületének több mint egyötöde, viszont az állatállománynak csak § ( %-ával rendelkeztek, és a háztáji állatokkal együtt sem érték el a 15 ü /o-os részesedést. De még ennek a viszonylag kevés közös állatállomány tartásához is hiányoztak a megfelelő nagyüzemi épületek, kivéve ott, ahol megmaradtak az uradalom gazdasági épületei. A kedvezőtlen tartási körülmények következtében az állattenyésztés eredményei még a növénytermelésnél is gyengébbek voltak. A fajlagos hozamok, a szarvasmarha- és sertésállomány szaporulata, igen elmaradtak a kisbirtok eredményétől. Nem volt összhang a gazdaságok nagysága, a feladatok bonyolultsága és a vezetők szakképzettsége és felkészültsége között sem. Még 1955-ben is a 3759 mezőgazdasági tsz-ben csak 40 elnöknek volt egyetemi vagy főiskolai végzettsége. 2184 elnöknek semmilyen képesítése nem volt, még tanfolyamot sem végeztek. Mezőgazdász a tsz-ekben összesen 301 volt, tehát csak minden tizenkettedikben. Am csak 49-nek volt közülük egyetemi vagy főiskolai végzettségei 3635 könyvelő közül is 1442-nek nem volt képesítése, tanfolyamot sem végzett. Ám ott is, ahol megfelelő emberek állottak a szövetkezet élén, és a tagság is támogatta őket, nem állt módjukban, hogy úrrá legyenek a nehézségeken. Az ésszerű gazdálkodás megteremtéséhez nemcsak az anyagi alapok hiányoztak, hanem az ésszerű döntések hozásához szükséges önállóság is. A fontos döntéseket az állami-tanácsi szervek hozták, amelyek rendszerint nem az üzem szempontját tartották szem előtt, hanem „magasabb" érdekeket. Jellemző erre az időszakra és az irányításra, hogy az üzemek területét növelték és az intenzív növények termelését erőltették ott is — látszólag népgazdasági érdekből — ahol a racionális gazdálkodás, a tsz-ek munkaerő- és a vonóerő helyzetére tekintettel, éppen ellenkező jellegű intézkedést indokolt volna. Az 1953-as év politikai válsága a gazdaságpolitikai célok bizonyos revíziójára vezetett. Átmenetileg elejtették a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának folytatását s lehetővé tették, hogy a parasztok kilépjenek a tsz-ből, sőt a tsz-ek felosztását is. Ennek következtében 1953 júniusa és decembere között 300 ezerről kereken 200 ezerre csökkent a mezőgazdasági tsz-ek tagjainak száma. Ugyanilyen arányban csökkent a tsz-ek szántóterülete is. Enyhítettek a mezőgazdaság terhein, felemelték a mezőgazdasági termelői ár szintjét, és a tsz-ek több beruházást kaptak, mint az előző években. Ezek az intézkedések valamennyire csökkentették az üzemekben uralkodó feszültséget, de az aránytalanságokat nem szüntették meg. Megnőtt a traktorok és a kombájnok száma, ami a megkisebbedett tsz-szántóterületen lényegesen több gépi munka végzését tette lehetővé. Sőt 1955-ben és 1956-ban is, midőn az újabb kollektivizálás a tsz-ek szántóterületét ismét az 1953 júniusi csúcsig tornázta fel, a nagyobb beruházások következtében tovább javult a tsz-ek gépi vonóerővel és műtrágyával való ellátása. Ennek köszönhető, hogy ezekben az években a tsz-ek fajlagos hozamai elérték és valamivel meg is haladták a kisüzemek fajlagos teljesítményeit.
