Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)
Csepely—Knorr András: Tíz év a közös úton
2. A vetésszerkezet A szántóföldi vetésszerkezet alakulásában tíz év alatt lényeges vál tozás történt. A változások részben a közgazdasági helyzetet, részben pedig a termelőszövetkezet fejlődését tükrözik. Legjellemzőbb a kenyérgabona, az abraktakarmányok, a kifejezett árunövények, végül a szálastakarmányok csoportjának alakulása. A kenyérgabona-termelés alakulását kezdetben a vetésszerkezetben elfoglalt helyének olyan mértékű csökkenése jellemezte, amilyen mértékben növekedett az őszi búza termésátlaga. A cél tehát a kenyérgabona termésmennyiségének szinten tartása volt. Az 1965. évet követően nemcsak megállt a csökkenő tendencia, hanem jelentősen emelkedett, és az utolsó időszakban minden megelőző arányt túlhaladott. Az arány növekedését elsősorban a gabonatermelés rentabilitása indokolta. Az abraktakarmányok termelése során jelentős mértékű csökkenés tapasztalható az őszi árpa és a takarmánybúza vetésterületi arányában, és hullámzó a kukoricatermelés aránya. A kettő együtt azonban azt mutatja, hogy a gazdaság az abraktakarmányok vetésterületét 40% körüli arányban alakította ki, és az árpa-takarmánybúza, valamint a kukorica egymás közötti arányát pillanatnyilag még inkább a mindenkori munkaerőhelyzet, a tagok vállalása szabja meg. Az előrelépést ezen a területen nyilvánvalóan a kukoricatermelés gépesítése, valamint minden abraktakarmány-növénynél a ráfordítások növelése, nagyobb terméshozamú fajták termelése, a termésátlagok jelentős emelése jelenti. A növekvő állatállomány abrakigényének kielégítése ezek révén valósítható csak meg. A gabonatermelésen kívül árunövénytermelés területén jellegzetes és a szakosítás irányát mutató változás ment végbe a termelőszövetkezetben. Az első években a termelőszövetkezetek életének kezdeti szakaszára anynyira jellemző „mindenből egy keveset" elv uralkodott a növénytermelésben és ezen belül az árutermelésben is. A kendermag, borsó, cukorrépa és a napraforgó területi aránya majdnem azonos volt, de ezt alig valamivel kisebb arányban követte a burgonya és a zöldségfélék együttes területe. Ez a tendencia 1962-ben csúcsosodott, amikor a kereken 3900 kat. h. vetésterületből 13%-ot tett ki az árunövények aránya, de ebből a legnagyobb részarányt (4,7%) képviselő borsó vetésterülete is csak 182 kat. h. volt. Ezt követően fokozatosan a szerződéses magtermelést helyezték előtérbe, és ennek érdekében tudatosan formálták, alakították vetésterületüket. 1965-ben már a borsó magtermelés volt — a kenyérgabonán kívül — a növényi árutermelés vezető ágazata 7,8%-os aránnyal. A magtermelést a már korábban is termelt napraforgó 100 kat. h. nagyságú területének fenntartása mellett két lényeges területre terjesztették ki. Az egyik a búzában termelt pannonbükköny, ami egyúttal — a korábbiakban jelzett rentabilitáson túlmenően — magyarázattal szolgál az őszi búza vetésterületének az utolsó időszakban való kiterjesztésére. A másik terület a lucerna és a vöröshere magfogás mintegy 600 kat. h. területen, amiből