Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Csepely—Knorr András: Tíz év a közös úton

A szarvasmarha- és sertésállomány alakulása (évi átlagos, db) Megnevezés 1959 1961 1962 1965 1968 1969 Tehén 18 44 156 218 263 272 Itatásos borjú — — — — 131 154 Növendékmarha 78 111 243 177 129 155 Iiízómarha 42 15 43 43 144 142 Koca 32 44 141 222 266 244 Süldő 128 203 577 706 56 21 Hízósertés 109 122 324 479 2581 2433 ellátnia. Az abraktakarmányok termésátlag ^ának gyors növekedése és a sertéstartás viszonylag kedvezőbb jövedelmezősége a veszteséges szarvasmarhatartással szemben, egyértelműen a sertésállomány növelésére ösztönözte a gazdaság vezetőit. A közös juhtartást 1960-ban szervezték meg, és 1964-ig évről évre nőtt az állomány, majd ezt követően már csökkent. Az ésszerű gazdálkodásra törekvés diktálta ezt a tendenciát is. Szántóföldi takarmányon nem lehet rentábilis juhászatot fenntartani, ezért csökkentette a gazdaság állományát arra a mintegy 500-as nyájra, amelynek tartása a legeltetési idényben a feltétlen takarmánytermő területeken is megoldható. A lóállomány csak kis változáson ment át. Az egyesüléseket követően is kiegyensúlyozottan biztosították, hogy minden 100 kat. hold termőterületre jusson egy kettes lófogat, amely a gépesítés lehetőségének jelenlegi szintjén, valamint az elsősorban majori és háztáji munkákban a gépi és a fogatos munka közötti költségkülönbözet révén jól és gazdaságosan kihasználható. A baromfitartás az abrakfogyasztása révén a sertéstartással versenyző ágazat. Kisebb állomány tartásával — elsősorban 1962 és 1965 között — kísérletezett ugyan a termelőszövetkezet, de végül a már akkor elég nagy számot elért és jelentős tartási és tenyésztési hagyományokra visszatekintő sertéstartást fejlesztették egyedül tovább, a baromfitartást pedig gyakorlatilag megszüntették. Az állatállomány növelését főként két tényező befolyásolta, pontosabban gátolta. Az egyik a férőhelyek rendkívül nagy beruházási költsége, a másik pedig az állatenyésztési ágazatok veszteséges, vagy jó esetben alig nyereséges helyzete volt. A termelőszövetkezet a hitelállományával való gazdálkodásában is mértéktartó volt, általában csak olyan összegű hitelfelvételhez folyamodtak, aminek törlesztését saját, felhasználásra szánt jövedelmükből biztosítani tudták. így csak a jövedelem növekedésének arányában volt lehetőség a férőhelyek számának növelésére. Ugyanakkor azonban a gazdaság vezetőinek elhatározását ökonómiai megfontolások is 19* 291