Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

A 9. ábrán felrajzoltuk az elmúlt 22 esztendőre vonatkozóan a Makón lehulló évi csapadék alakulását. A folytonos, 5 éves mozgóátlaggal készült görbéből világosan kiderül, hogy tulajdonképpen az ötvenes évek voltak csapadékosak, és az 1965—70 közti időszak csak azért tűnik esősnek, mert az átlagosnál szárazabb, aszályos időszak előzte meg. Ha megvizsgáljuk, hogy miként alakult a belvíz szempontjából különösen fontos (XII. 1.—

III. 31-ig tartó) időszakban lehulló csapadék menynyisége, azt tapasztaljuk, hogy 1965—1969 között e négy hónapban jellemzően a 22 év átlagának megfelelő csapadék esett. 1969 decemberében viszont az 50 év maximumát is meghaladta a leeső hőmennyiség, és az 1970. év tavasza is igen esős volt. A termelőszövetkezet megalakulása óta eltelt időszak csapadékviszonyainak vizsgálata alapján megállapíthatjuk tehát, hogy az 1960-as évek második felét semmiképpen sem tekinthetjük olyan különlegesen csapadékos, esős időszaknak, amely önmagában indokolná Makó környékének, elsősorban az Űttörő Termelőszövetkezet területeinek az elvizesedését, és az évről évre hatalmas területeket elöntő belvizek keletkezését. Idősebb makói gazdákkal beszélgetve, minduntalan előkerült a vízelvezető csatornák kérdése, a földrajzi helynevek több mint ötven, ma már jórészt csak emlékként élő csatorna nevét tartják számon. Makó határát, de magát a várost is keresztülkasul szelték a csatornák, és 1945 előtt ezek nagy részét karbantartották, használták, pucolták, minden gazda gondoskodott róla, hogy a területén levő vagy az azzal határos csatornarészt tisztán, a felszíni vizek levezetésére alkalmas állapotban tartsa. A termelőszövetkezetek megalakulását követő tagosítások és táblásítások után ezeknek a csatornáknak egy részét beszántották, másrészük eliszaposodott, belepte a hínár, felverte a nád és a sás. A fölös számban levő mindennapi gondokkal küszködő termelőszövetkezeti vezetők nem sokat gondoltak a csatornákkal, bár néhány adatközlő szerint az ötvenes években úgy-ahogy gondozták őket. Mégis, igen soknak már csak a neve él, maga az árok eltűnt, és a hatvanas évek elejének száraz esztendeiben még jobban elfelejtődtek. 1960-ban megalakult Makón a Vízgazdálkodási Társulás, de a termelőszövetkezetek — így az Űttörő is — nem nagy érdeklődést mutattak iránta. Pedig akkor még sokat lehetett volna segíteni, mert az állam 70%-os dotációval segítette a vízrendezést. Amikor 1965-től ismét esősebb esztendők következtek, a megszűnt vagy elmocsarasodott csatornák nem tudták levezetni a fölösleges vizet és az belvíz formájában elöntötte a földeket. A leginkább érdekelt Úttörő Termelőszövetkezetben többször is fölmerült a csatornázás szükségessége, de a kérdést ekkor már csak átfogó, az egész határra kiterjedő vízrendezési munkával lehetett volna megoldani. A makói termelőszövetkezetek ebben a hallatlanul fontos ügyben sem tudtak összefogni és egységesen föllépni, inkább alkalmi próbálkozásokkal, ideiglenes megoldásokkal igyekeztek átvészelni a tavaszonként mind tragikusabbá váló belvizes időszakot.