Lázár Vilmos szerk.: A földreform történelmi jelentősége (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 5. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Budapest, 1972)

Dr. Donáth Ferenc: A parasztság részvétele a földreform végrehajtásában

Rendkívül tanulságosak azok a viták, amelyekben a földigénylő bizottságok a maguk körültekintőbb álláspontját védelmezik a megyei tanácsok mechanikus, arányos osztást képviselő és kiigazító szempontja ellenében. Mire hivatkozik például a győrszentmártoni földigénylő bizottság a juttatásokat megváltoztató megyei döntés ellen, az Országos Tanácshoz tett panaszában? Ezt írják: a bizottság a juttatást a rendeletek szerint végezte, „teljes megnyugtatására az igénylőknek, figyelembe véve vagyonukat, családi helyzetüket, de még munkásságukat is, hiszen mi, akiknek már ősei is a faluban születtek, mi, azok utódai a leg;óbban ismerjük az igénylők kielégíthetését, illetve föld és házhelyhez juttatását, kinek mennyit és miért annyit, ha esetleg egy hasonló vagyonú, vagy családú igénylő kisebb vagy nagyobb mértékben lenne is kielégítve". Fellebbezésükben nyugodt méltósággal hivatkoztak arra, hogy a községben „ . . . panasz, gyűlölködés, vagy bizalmatlankodás soha sem érte a bizottságot." Nem mindenütt volt így! Panasz, bizalmatlanság bőven támad ott is, ahol a bizottság kifogástalanul végezte munkáját. A szegényparasztok is emberek voltak, emberi erényekkel és gyarlóságokkal. A reakció is szította országszerte a helyenként jogos, de legtöbbször indokolatlan elégedetlenséget. Az ország több mint 3000 földigénylő bizottsága közül majd minden megyében akadt néhány, amely nem állt feladata magaslatán. Voltak önkényesen eljáró bizottsági elnökök, akadt hatalmaskodó, korrupt is közöttük. Itt is, ott is működtek bizottságok, inkább rövidebb, mint hosszabb ideig, amelyek több, vagy jobb földet osztottak maguknak, rokonoknak, barátoknak. De számuk aránytalanul kevés volt az egykori hivatali vizsgálat megállapítása szerint is. És hol adódtak ezek a bizottságok? Ahol a nép elesett volt, ahol hiányzott a demokratikus közszellem, és ennek következtében a bizottságok működésének demokratizmusa. A hiba, a fogyatékosság is a népi szervek demokratizmusa mellett bizonyítóul A szegényparasztok több millió hold földet osztottak szét. Rendszerint egy községen belül is lakóhelytől való távolság, művelhetőség, minőség és forgalmi érték szerint, nagyon különböző földeket. Ezt majd mindenütt kevesebb ember között kellett megtenniök, mint ahányan földet igényeltek. Hogyan lehetett volna ezt véghezvinni vita és civódás nélkül, hacsak nem felülről, szuronyokkal biztosító tekintéllyel? Nem nyert-e közéletünk — sa népegészség is —, hogy a reformot nem gyomorba gyúrt indulatok, hanem tüdőt tágító viták kísérték, amelyben helyt kellett állniok, és számot kellett adniok az ügyintézőknek? Persze, hogy ez nem mindenütt ment mindjárt jól, az érdekek összecsapásából nem egyszer a rész-, sőt csoportérdek került ideiglenesen a közérdek fölé. De ez a demokráciában gyakorlottabb népeknél is előfordult; törvényszerűen és tartósan ott, ahol nincs demokrácia. 1945 tavaszán az üzemi-, nemzeti-, termelési-, földigénylő bizottságokat alakító, és új társadalmi viszonyokat építő ipari munkások és parasztok egy igazi népi forradalom útján indultak el. Ügy jártak el, mintha ismerték volna Lenin 1917ben az orosz munkásokhoz és parasztokhoz intézett felhívását: „Tanuljatok demokráciát gyakorlatilag, azonnal, magatok, alulról; emeljétek a tömegeket az