Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
A nagyüzem termelése - Földművelő gazdaságok
A talaj előkészítésen és előveteményezéseken kívül — írta az üzemgazdász Hensch — „a termések nagysága elsősorban a trágyázás mérvétől van föltételezve". Szerinte a leginkább megfelelő trágyázási ciklus a négyévenkénti, ez esetben a talaj belterjes gazdálkodás esetén kétszáz mázsa középérett (évi 50—60 q), külterjesebb termelésnél 140—160 q (évi 35—40 q) istállótrágyát igényel. A trágyázást annyira fontosnak tartotta, hogy ennek alapján minősítve osztotta három, éspedig: rabló, talajerő-fenntartó és talajerőt fokozó kategóriákba a gazdaságokat. 68 Ha a század végi optimális mérce alá vetjük az uradalom félszáz évvel korábbi viszonyait, a még korábbi időkhöz mért jelentős javulás ellenére alighanem inkább a ,,rablógazdaságok" csoportjába kellene sorolnunk az ország — néhány kivételtől eltekintve — valamennyi kis-, közép- és nagygazdaságával egyetemben. Már a reformkorban felismerték ugyan jelentőségét, 6 ' a trágyázási periódusok azonban csak annak arányában rövidültek, ahogy az istállózott állattenyésztés keretei tágultak s a nyomáskényszer szorító bilincse engedett. Amikor a birtokrendezések után a csákvári gazdaság földjeit egyenlő nagyságú táblára tagolták, az ispán által kidolgozott vetésforgó-rendszer szerint az egyes táblák trágyázására — a vetésforgó jellegétől függően — 5—13 évenként került sor. A „nagygazdaság" 20, egyenként 31 holdas táblája közül nem egészen három táblára, a „kisgazdaság" vagy „takarmányos" 10, egyenként 17 holdas táblája közül még egyre sem futotta, vagyis a 790 hold szántóból mindössze mintegy 100 hold, a terület 12,6%-a kapott friss istállótrágyát évente. Trágya a nagygazdaság húsz tábláján az ugart követő búza, repce, illetőleg zabosbükköny, a takarmányos tíz tábláján pedig takarmányrépa alá került. Mind a bükköny, mind a repce után közvetlenül búza következett, az istállótrágyát tehát akkor még — a viszonylag csekély területű takarmányost nem számítva — elsősorban gabona, főként a búzatermelés fellendítésének szolgálatába állították. 70 Forrásaink sajnos ekkor még sem a trágya minőségéről, sem az 1 kh-ra jutó mennyiségről nem tudósítanak. Figyelembe véve azonban az állatállomány nagyságát és az állattartás extenzív jellegét (sok birka — kevés zőgazdaság. Pest. 1867. 7. p. Értekezések a társadalomtudomány köréből. 2. sz. A század utolsó negyedében már egyre több és több cikk foglalkozik a trágyázás fontosságával. Számos ismertetés és elemző írás látott pl. napvilágot a Mezőgazdasági Szemle hasábjain azokról a kísérletekről, melyeket egy-egy közép- vagy nagybirtokos folytatott. Közülük csak néhányat idézünk: Hemmel Károly: Trágyázási kísérletek. Mezőgazdasági Szemle. 1886. 118—120. p.; Rovara Frigyes: Trágyázási kísérletek a zelizi uradalomban. Uo. 247—251. p.; Moravek János: Trágyázási kísérletek Brenner Ágost gróf uradalmában. Mezőgazdasági Szemle. 1887. 534—544. p.; Vinner Kálmán: Trágyázási kísérletek az esztergomi érsekség csémi gazdaságában. Uo. 450—455. p.; Vidovszky László: Trágyázási és kaszálási kísérletek Apponyi Sándor gróf lengyeli uradalmában. Mezőgazdasági Szemle. 1887. 68. Hensch Árpád: A trágyázási rendszerekről. Mezőgazdasági Szemle. 1900. 145— 148. p. Üzemtani könyvében külterjes termelésnél évi 40—50 q, „középterjesnér' 50—60 q, és belterjesnél 60—80 q trágyát tartott szükségesnek. I. m. I. köt. 200. p. 69. Szabad György, i. m. 65—66. p. 70. O. L P. 188. IV. A. 2. 1863. sz. n.
