Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
A földbérleti rendszer — bérlettípusok - Nagybérletek
az átalakítottak és új istállókhoz takarmánykamrákat ragasztottak, s mind gyakrabban épülnek kukoricagórék. Nyilvánvaló, hogy e lázas tempójú építkezés rendkívüli módon megnövelte az uradalom és a bérlők kiadásait. 1907-ben mindössze hat bérgazdaságban csak a tatarozásra és kisebb-nagyobb újításra 25 ezer 106 , a következő évben már 30 ezer koronát fordítottak. 107 Különösen magasra szökött az épületberuházás összege a világháborút közvetlenül megelőző években: 1911-ben több mint 100, a következő két évben pedig már évenként több mint 200 ezer koronát irányoztak elő költségvetésileg a bérleteken folyó építkezésekre. 108 Az utóbbi beruházás valóban fantasztikus méretére világot vet egymagában véve az is, hogy az uraság a bérletekből eredő bevételeknek ekkor majdnem egyharmadát fordította építkezésekre ! Az utolsó békeévből ránkmaradt épületleltárak s az 1925. évi hagyatéki leltárakból (közben ugyanis építkezés alig volt) táblázatszerűén állítottuk össze a gazdasági épületek darabszámát, feltüntetve az egyes istállók méreteit. Összehasonlításul mindössze 6 bérgazdaság esetében tudtuk csak feltüntetni az 1860. évi állapotokat (de az akkori épületek méreteit nem ismerjük) (76. táblázat). 109 A táblázat szerint igen jelentős előrehaladás tapasztalható még a fornai bérgazdaság esetében is, amelyik pedig a gazdasági épületek tekintetében mindvégig a legelmaradottabbak közé tartozott. Ha mármost az intenzív szarvasmarha- és a lótenyésztés (ménestartás) szempontjából osztályoznánk a bérgazdaságokat, a gazdasági épületek alapján azok három nagyobb csoportba lennének sorolhatók. Az első és egyben a legfejlettebbek közé tartozik az ászári, sági, szendi, tápi és kethelyi bérgazdaság, de mindjárt felzárkózni látszik mögéjük az almási, makki (itt ménes is volt) és nagy szentjánosi. A most felsorolt gazdaságokban vagy fejlett lótenyésztés (közülük is kimagaslik az európai hírű ászári ménes) vagy a szarvasmarha- és sertéstenyésztés, illetőleg -hizlalás jutott — vagy erre inkább jutni látszott — döntő szerephez. Ezeken a nagybérleteken — ami az állattenyésztés struktúráját illeti — lényegében véve ugyanaz a folyamat játszódott le jó évtizednyi késéssel, mint amit a csákvári és majki gazdaságok esetében láttunk már. A következő — kisebb — csoportba a fordulat „felén" álló gazdaságok foglalnak helyet: a gönyűi, mezőörsi, nagyigmándi és a vértesbogiári, de sajátos módon ide kell sorolnunk a korábban (talán idő előtt?) kiugró és félúton megrekedt tápszentmiklósi gazdaságot is. Ezekben még mindig mintha birkózna egymással az extenzív birkatartás és az intenzív szarvasmarhatenyésztés. S végül az utolsó csoportba tartoznék a leginkább elmaradott, túlnyomóan még mindig a külterjes állattartás szintjén megrekedt két gazdaság: a fornai és a kisszentjánosi. Ettől a beosztástól ugyan mutatkoz106. Uo. 316, 317, 399, 400, 440, 447, 479. p. 1907. 107. Uo. 282, 287, 422, 423, 443, 445, 456, 458—461, 561—563. p. 1908. 108. Uo. II. F. e. 1912, 1913. 109. Uo. P. 188. IV. N. Épületleltár; P. 186. I. A. 3. 1925.
