Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)

Változások a tájban

Változások a tájban Természetföldrajzi adottságok Az uradalmat természetes egységbe összefogó táj földrajzi központja a Vértes hegység volt. A Vértes tulajdonképpen nemcsak uralja e táj megkapó panorámáját, hanem a vidék talajviszonyait, domborzati, vízrajzi és éghajlati arculatát is nagymértékben a felső-triászkori „rögös" hegység

1 alakította ki, véste arra jellegzetes egyéni vonásait. Kissé talán túlzás a Vértest hegységnek nevezni, hiszen legmagasabb pontja is mindössze 483 méterrel magasodik a tengerszint fölé. A „dolomittömegek" azonban gyakran „élesen végződnek", s így alakultak ki azok „a meredek, merész sziklaformák", amelyek a jelentékeny magaslatokban szűkölködő területnek „tipikus hegységi jelleget kölcsönöznek". „Meredek falú, szabálytalan hasadékok szabdalják keresztül-kasul a hegység alapvázát. . ., a fennsíkot és lankásabb lejtőket viszont buja növényzet födi".- A szűkebben vehető Vértes hegység területe viszonylag nem nagy: hossza mintegy 30, a szélessége pedig mindössze 15 km. A hegységet hosszanti (északkelet—délnyugati) és haránt (északnyugati—délkeleti) völgybarázdák tagolják rögökre,

3 s a hosszanti völgybarázdák „egy-egy teknőjében" ott található „az eocénkori tenger lerakódásának egy-egy foszlánya . . ., igen szép kövülete is."

4 Ha a hegység valamelyik erdőfedte magaslatáról bárki is széttekint, „szeme messzire lelát a hullámos előhegységbe, annak szőlővel borított dombjaira, búzaföldjeire". A hegység hirtelen alázuhanó déli és délkeleti oldalának egy részén nincsen vagy nagyon vékony a humusztakaró. E kopár tájakon „silány legelők vonják be a sziklás, görgeteggel borított lejtőket és magaslatokat, melyeknek füvét a nyári hőség gyakran kiperzseli. Előttük tágas, törmelékkel borított lapályok ... A tulajdonképpeni Vértes hegység körül széles, hullámos előhegység terül el, amely kelet, dél és nyugat felé ellapul". Az előhegyek „szelíd lankás formái" viszont már kiválóan alkalmasak a mezőgazdasági művelésre.

5 1. Papp Károly: A fornai eocén medence a Vértesben. Bp. 1897. Klny. Földtani Közlöny. 1897. XXVII. köt. 27. p. 2. Taeger Henrik: A Vértes-hegység földtani viszonyai. Bp. 1909. A m. kir. Földtani Intézet Évkönyve. XVII. köt. 1. füz. 27. p. 3. Szombathy Viktor: Vértes—Gerecse. Bp. 1960. 6—7. p. 4. Papp Károly: i. m. 27. p. 5. Taeger Henrik: i. m. 28. p.