Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
A földbérleti rendszer — bérlettípusok - Nagybérletek
A bérgazdaságok épületállaga A gazdálkodás mintegy külső feltételeinek áttekintése után magát a gazdálkodást kellene megvizsgálnunk. A talajművelés, növénytermesztés és állattenyésztés tematikus sorrendjében azonban — források hiányában •— nem lehet tovább szőnünk a szerkesztés fonalát. A továbbiakban csupán aszerint haladhatunk előre, ahogy a források egy-egy csoportja a már említett okok miatt összeállt. Természetükből következik az is azután, hogy ezek a források távolról sem egységesek; egy-egy főbb csomópontban futnak be és szaladnak szét a szálak. Némelyiken azonban elindulva lehetőség nyílik arra, hogy világot derítsünk a bérleti gazdálkodás egyik-másik fontosabb vagy éppen csak részkérdésére. A leginkább kiemelkedő csoportnak az építkezésekre vonatkozó kútfők tekinthetők. Az uradalom kezdettől fogva sokat törődött az épületek állagának megóvásával. Az egyes szerződések igen terjedelmesen és aprólékosan foglalkoznak az épületek karbantartására vonatkozó bérlői kötelezettségekkel, s egy-egy bérlőcsere alkalmával leltárba szedték a puszták és majorok valamennyi épületét. Mindenfajta jelentősebb építkezésre vagy új épület emelésére — akár a bérlő, akár az uradalom vagy mindkettőjük közös számláját terhelte is — csak a tulajdonos tudtával és engedelme után kerülhetett sor. A bérlők a saját költségen emelt új épületek után a bérlet lejártakor — ha a bérlő eltávozott — gyakran kártérítést kaptak, de nem egyszer már az engedély megadása alkalmával világosan leszögezték, hogy kártalanítást távozásuk esetén sem várhatnak az építményekért. Leggyakoribb azonban a közös vállalkozás volt. Ilyenkor az anyagot vagy még a munkadíjat is az uradalom adta, az építőanyagok szállítását pedig a nagybérlő fogatai végezték. A századforduló körül mind sűrűbben fordult elő az is, hogy az uradalom magára vállalta az építkezés valamennyi költségét. Rendszerint az történt, hogy kiutaltak egy bizonyos összeget, s arról a bérlőnek az építkezés befejeztekor kellett hiteles számlákkal elszámolnia. (A nagybérlő a kiutalt összeget vagy pénzben kapta kézhez, vagy pedig a bérleti díjakba számolták el.) Az 1890-es évek derekától azonban, amikor a gazdasági épületek egymás után nőttek ki a földből, s alakították át tömegesen a régieket, az uradalom bármilyen formában történő anyagi hozzájárulás esetén a befektetett tőke után évi 4—6%-os „haszonélvezeti" kamatot követelt a bérlőtől. 84 Az utazó, aki az 1860-as évek táján sorra bejárta a bérbe adott uradalmi pusztákat és majorokat, a birka- és ököristállókon, a bérlői lakon és az ütöttkopott viskószerű cselédházakon kívül csak elvétve talált egy-egy tehén, pontosabban: gulyaistállót. A nagyobb bérleteken még esetleg egy-egy kovács- és bognárműhely állt. A pajták, csűrök, górék és a sertésólak pedig szinte kivétel nélkül valamennyi majorból hiányoztak. 1860-ban a legnagyobb gazdaságban, Fornán — ahol pedig korábban majorsági üzem működött — egy-egy ló-, ökör- és gulyaistálló mellett két darab birkaistálló állt. 84. Uo. P. 189. II. JE. 1900. Ebben az időben már alig volt olyan bérlő, aki az építkezési költségek (6—20 ezer Ft) után ne fizetett volna „haszonélvezeti" kamatot.
