Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
II. A paraszti vallomások a forráskritika mérlegén
a földesurak részéről hangzott el ezek ellen néhány tiltakozás, hanem, jellemző módon, maga a vármegye is megváltoztatta véleményét, midőn rá kellett ébrednie, hogy korántsem intézheti pusztán saját hatáskörében a dolgot. Akkor már nem győzte hangoztatni, hogy a megye tisztviselői biztosabb s igazabb ismeretekkel rendelkeznek a falvak állapotáról, mint ami a paraszti vallomásokban foglaltatik; hogy a nép rendszerint túlozni szokta, ami rovására esik, s azért bemondásain elindulni annyi, mint letérni a józan megítélés helyes ösvényéről. Sőt nem leplezte felháborodását azon, hogy a felsőbb hatóságok közönséges jobbágyok tanúságtételét akarják latba vetni velük, a vármegye nemes uraival szemben. Csakhogy már késő volt a paraszti megnyilatkozások hitelét megtépázni, hiábavaló igyekezet, kiiktatni őket az alapvető dokumentumok sorából. A Helytartótanács joggal hivatkozhatott arra, hogy a vallomásokat az eljáró megyei tisztviselők aláírásukkal és pecsétükkel hitelesítették, a vármegye közgyűlése elé tárták, az elfogadta, s adataikat összegező kimutatásba is foglalva jóváhagyólag felterjesztette. Felsőbb helyen igenis megkülönböztetett figyelemben kívánták részesíteni Pest megye népének a kilenc úrbéri kérdőpontra adott válaszait, melyek annyi érvet szolgáltattak számukra a megye mesterkedései ellen, s nem is maradtak adósok a méltó tekintetbe vétellel. n Valóban, az úrbérrendezés során fölvett paraszti vallomások összességén belül is külön hely illeti a Pest megyei falvakét. Nem csupán azért, hogy tulajdonképp házi használatra készültek, s így nagyfokú megbízhatóság a jellemzőjük. Tartalmi gazdagságuk is számottevő, mind sokfelé ágazó mondanivalójuknál, mind részletekig hatoló előadásuknál fogva. A kecskeméti járás falvaiban felvett szövegek kiváltképpen kitűnnek — a jónéhány földesurat számláló Abony és Irsa különösen élen jár — ebben, de nem sokkal maradnak mögöttük a váci járásbeliek sem; már az egykori solti járás települései (Dömsöd, Dab) jóval szűkszavúbban beszélnek magukról, a teljesség szerényebb igényével. Többek között ez az oka annak, hogy a vármegyén belül nagyjából a mai Pest megye Duna—Tisza-közi részének megfelelő területre esett választásunk. Hozzávetőleg egyenlőszárú háromszög alakú területről van szó, melynek két, mintegy 95—100 km hosszú befogója (déli, illetőleg nyugati szélén) nyugat-keleti, illetőleg észak-déli irányban helyezkedik el. Az általuk közrefogott terület nagysága kereken 5150 km 2 ; határát nyugaton a Duna folyása, egyebütt kevés kivétellel Pest megye mai határa alkotja. A különbségek abból adódnak, hogy kétszáz évvel ezelőtt még nem Pest, hanem Nógrád megyéhez tartozott Kosd, Rád és Penc, viszont Pest megyéhez számították Boldog (ma Heves megye), Újszász, Zagyvarékas és Tószeg (Szolnok megye) községeket 12 , s délen is tovább nyújtózkodott területünk Pest megye mai határánál, minthogy Kunpeszér, Kunadacs, Kunbaracs és Ladánybene akkor még pusztán heverő földjét a szóban forgó terület falvai élték. Ezzel szemben Kiskulacháza (Csókás és Káta pusztával, de így is a mainál jóval kisebb területtel), Kocsér és Jászkarajenő a Kiskunság része volt, nem pedig PestPilis-Solt megyéé. Két évszázaddal ezelőtt (Pestet nem tekintve) 96 helységetszámláltak össze a 11 Az úrbérrendezés Pest megyei lefolyásáról d. uo., továbbá WELLMANN I.: A gödöllői Gras salkovich-uradalom gazdálkodása, i.m. 66 — 74, 78—80. 12 A különálló szigetként a Jász-kun kerületbe ékelt Jánoshidát, mely akkor ugyancsak Pest megyéhez számított, nem vettük figyelembe.
