Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

nép rakott le magának. Ez a berendezkedés döntően a helyi természeti adottságokhoz s a településhálózat történeti alakulásához igazodott; ennek megfelelően rajzolódott ki az egyes tájegységek más-más profilja. Körvonalaikat lényegében nem mosta el az idő jártával kibontakozó, gazdasági és társadalmi vonatkozásban egyaránt következményekkel járó paraszti árutermelés sem, minthogy az, részben a földesurak jelentős pénzbeli követeléseinek nyomása alatt s a Pesten és egyebütt nyíló piaci lehetőséggel élve, úgyszólván az egész területet hatókörébe vonta. A század második évtizedétől fogva azután a földesuraság is kezdte érvényesíteni igényeit a gazdasági kultúra számára paraszti erővel otthonossá tett tájon. Lassanként kifejlesztett majorságai kétségtelenül ékként hasítottak a parasztközösség eredeti berendezkedésébe, anélkül azonban, hogy egészen átformálták vagy éppen felborították volna azt. Teljesen a maguk igényének megfelelően — de a természeti és települési adottságoktól ott sem függetlenül —• abban a kevés számú helységben alakították ki a határ beosztását és használatát, melyek már az ő irányításukkal s tőlük való teljes függésben éledtek újjá. Ennek nyomán azonban eltérő formák csak szórtan, helyi jelleggel keletkeztek; tömbszerű, a meglevő táji megoszlást jelentősen módosító vagy éppen keresztező új alakulás földesúri behatás alatt már csak azért sem jött létre, mert a nagy- és kisebb birtokok között, melyek urainak a jobbágyokat illető bánásmódjában határozott különbségek észlelhetők, határozott regionális elkülönülés csak részben alakult. Ami tehát a vallomásokból s a kiegészítő adatokból elénk tárul, lényegét tekintve túlnyomó részben spontán, önálló paraszti berendezkedést tükröz. Alig telt el azonban két esztendő a vallomások elhangzása után, erre a paraszti alapvetésre a még bontakozó földesúri behatás után még a másik felülről való beavatkozás is rávetült, még pedig egyszersmindenkorra szóló rendezés igényével : az állami gazdaságpolitika egységesítő-szabályozó akciója. Az úrbérrendezés faluról falura haladó s az egyes jobbágyokig ható írásos rögzítéssel arra törekedett, hogy a jövőre nézve is meghatározza a parasztság birtokállományát és a földesúrhoz való viszonyát. E rendezés nyomán néhány, szigorú s merev határvonalakkal elkülönített kategóriába skatulyázva tűnik elő, amit a vallomások finom s hajlékony vonalú, árnyalt és plasztikus részletrajza még helyi sokszerűséggel kibomló, képlékeny, szilárd választófalak nélküli, eleven belső mozgással-áramlással teljes társadalomnak és gazdaságnak mutatott. A két kép, mely belőlük elénk tárul, nem ugyan a torz és a harmonikus, hanem a természetes s a mesterkélt ellentéteként áll szemben egymással; mintha egy angolkertet, mely spontán gyökerekből az imént még meglehetős szabadsággal sarjadzott és lombosodott, egyszerre francia kertész kezétől szigorúan körülnyesve s szabályos mértani alakzatokba rendezve látnánk viszont. Egészen más, külön tanulmányozást igénylő alakulás az, mely az úgynevezett úrbéri tabellák tükrében előttünk áll; rövid jellemzésül elég néhány összesítő adatot ideiktatni belőlük. (Ld. a 9. táblázatot, hol a társadalmi megoszlást illetően a kettős Vác, Nagykőrös és Cegléd adatait a zsellérek ottani nagy száma miatt nem vettük tekintetbe.) Feltűnő mindenekelőtt, hogy az úrbérrendezés során egészben véve 31,3 %-kal kevesebb szántóföldet rögzítettek jobbágybirtok gyanánt, mint amennyire az adókivetés céljára összeírt gabonamennyiségből tíz évvel korábbi időre vonatkozólag következtethettünk; különösen nagy az eltérés a Cserhátalján (43,1), a Duna—Tisza-közi homokhátságon (41,5) és a Cserhát vidékén (39,6%), míg a Dunavölgy s a domb-