Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
is megnyilatkozott. Teljes értékű magyarázatot azonban ez sem ad; ám két további meggondolás helyes mértékre szállíthatja e tájegység szántóföld-részesedését. Valószínű először is, hogy a Galga mentének viszonylag termékenyebb földjén az elvetett magnak rendszerint több mint három és félszeresét aratták, így hát az összeírt gabonamennyiség valójában a fentinél kisebb területen termett. (Erre vall egyébként az is, hogy az úrbérendezés során rögzített szántóföld-állomány itt mutatott lefelé legnagyobb eltérést a fentitől.) De nem lehet közömbös az sem, hogy itt mind a 6 község a kétnyomásos rendszert követte, tehát az igen kiterjedtnek látszó szántóföld teljes felerésze évről évre ugaron hevert. Sorban a Dunavölgy, a déli homokhátság, a Tápiómente s bizonyos mértékig a középső és déli dombvidék szántóföld-hányadosát viszont csökkentette, hogy ott a háromnyomású gazdálkodást követő falvak jelentős százalékot képviseltek. Megfoghatóbb és leálisabb képet ad tehát, ha a számított egész szántóföld helyett csupán évről évre bevetésre kerülő részének százalékos arányát vizsgáljuk. így mutatkozik meg igazán, mekkora lehetőségek rejlettek még ezen a tájon — különösen annak délebbre fekvő alföldi jellegű részein — a jövő hagyományos korlátokat áttörő mezőgazdasága számára. Még élesebben kirajzolódnak a különbségek, ha a dombvidéket kiegészítjük a Cserhátaljával, s úgy állítjuk szembe a síkság többi részével: kiderül, hogy az előbbi csoport kétszeresére növelte a szántóföld arányát az utóbbihoz képest (23,0—11,5%). Csaknem teljesen egyezik ez az arány a népsűrűségben mutatkozó eltéréssel (3,7, illetőleg 1,7 családfő km 2-enként); ez a magyarázata annak, hogy a dombvidéken a kultúrtáj szélesebbkörű kiépítése nem járt együtt azzal, hogy egyegy telkesgazdára átlagban jelentékenyen több szántóföld jutott volna. Kivételt ebben a vonatkozásban is csupán a Galga lapályán elterülő falvak alkotnak, jelentős táji különbségek egyébként nem fedezhetők fel. Maga a tény azonban, hogy egy telkes jobbágyra elég tekintélyes (18,5 magyar holdas) szántóföld-átlag jut, három dologra figyelmeztet. Egyrészt arra, hogy ez a török uralom alól szabadult terület viszonylag, csekélyebb népsűrűségénél fogva, még mindig bőföldünek mondható; külön is erre utalnak a keleti perem-síkság valamivel magasabb átlagai, míg a Dunavölgy és a Duna—Tisza-közi hátság esetében az állattartás nagyobb súlya korlátozza az ekeföld terjedelmét. Másik, ugyancsak jelentős tényező, hogy ezen a tájon s eddig az időpontig a földesuraság kisajátító törekvései még aránylag kevéssé szorították össze, a jobbágynép életlehetőségeit. Harmadsorban látnivaló az is, hogy magán a telkes parasztok rétegén belül errefelé még kevéssé haladt előre a társadalmi differenciálódás, töredéktelkekre még viszonylag kis rész szorult. Még egy összefüggésre derül fény a fenti táblázatból: az igásökör-létszám és a szántóterület viszonyára. Jelentőséget ad ennek, hogy ekébe ezen a vidéken kevés kivétellel mindig ökröt fogtak. A számok, kivált az elsősorban állattenyésztő nyugati és déli síkságon, arról tanúskodnak, hogy egy-egy ökörfogatra viszonylag csekély szántóterület jutott, hiszen a századfordulón négy ökörre általában 80 magyar holdat, 25 azaz 34,5 hektárt számítottak. Még nagyobbnak tűnik fel az sem sajnálta a nagy távolsággal járó fáradságot és időveszteséget. Ld. WELLMANN I. : Pest megye viszálya, i. m. 116 — 7. 25 HENSCH ÁRPÁD: Mezőgazdasági üzemtan, I. Kassa 1906. 111.
