Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

IV. Gazdálkodás

állattenyésztésről beszélni; az is megfigyelhető, hogy az állattartáson belül itt esett a legnagyobb hangsúly a (főképp külterjes) szarvasmarhatenyésztésre. A Galga és a Tápió menti róna pedig, mely népsűrűség dolgában a legkiegyenlítettebb képet mutatja, mind a terület, mind a családfők arányát meghaladó mértékben foglalkozott a mezőgazdaság két fő ágával. Kevésbé jellemzők a szőlőtermesztésben való részesedés adatai; annyi megállapítható ugyan, hogy a Duna mentén s a keleti perem-síkságon elterülő falvak kevésbé bajlódtak vele, egyébként azonban eltolódást okoz az arányokban egyfelől Vác, másfelől Nagykőrös s részben Cegléd és Monor kiugró bortermelése. Ha ezeket leszámítjuk, a dombvidék szőlőművelése mindenképp jelentősebbnek mutatkozik. Nyilvánvalóan összefügg ez a lankák szőlőkultúrára való alkalmasságán kívül azzal is, hogy ennek a tájegységnek a parasztsága, földművelését és állattartását nem tudván a népesedés ütemében kiterjeszteni, részben intenzívebb gazdálkodásra, részben más keresetmódok fokozott igénybevételére kényszerült. A tájegységeken belül összetevőik helyzetébe az adózók és főbb adótárgyaik községenkénti összegei nyújtanak bepillantást, az 1760-i képet kiegészítve — a közel fél évszázados fejlődés érzékeltetése végett — a családfők 1715-i számával. (Ld. a 4. táblázatot). A népesedés ütemében négy és fél évtized alatt a dombvidék szemmelláthatólag elmaradt a síkságtól. Az egész területünkre jellemző négy és félszeres átlagot csak a Cserháthoz csatlakozó északi szakasznak sikerült elérnie, annak is csupán a Vácra mindenfelől áramló népesség révén; de akadt itt olyan község is, melyben a családfők száma az 1715-i adatok kétszeresére sem rúgott. A dombvidék középső és déli részén már olyan helységekkel is találkozunk, melyek lakossága 5—6szorosra (sőt egy-egy esetben közel nyolcszorosra, Tápiósápon kilenc és félszeresre) duzzadt, a gyengébben fejlett falvak az átlagot mégis négy és félszeres alá nyomják. Viszont az alföldi tájon szélesebbre táruló életlehetőségeknek nyilván részük van abban, hogy ott — a Cserhátalja kivételével — mindenütt az átlagot meghaladó népszaporodással találkozunk. A Tápióvidéken s a Duna völgyében kétségtelenül számottevően hozzájárulnak ehhez az időközben keletkezett új települések is. De a jobb földű régebbiek között is akad, amelyben a lakosság igen jelentős: Tápióbicskén 9-, Zagy varékason 11-, sőt Abonyban nem kevesebb mint 17-szeres növekedésével lehetett számolni. Az állatállomány és a termés adatai s különösen ezek 1 családfőre számított átlagai még határozottabban rávilágítanak a síkságon elterülő tájegységek nagyobb gazdasági lehetőségeire. A dombvidék összképéből is kirí a magasabb fekvésű északi rész a maga gyenge jószág- és gabona-átlagaival; de ha a városias jellegű Püspök- és Káptalan-Vác adatait leszámítjuk, már jobban felzárkózik a dombvidék két másik szakaszához (számosállat családfőnként 4,9, gabonatermés 30,2 mérő, bortermés 4,8 akó). S tovább ismét fölismerhető — a szőlőművelést leszámítva — a tájegységek lépcsőzetes egymásutánja, azzal a módosulással, hogy mind állatlétszám, mind gabonatermés dolgában a Galga—Tápió-vidék szerepel a legmagasabb értékekkel, a Duna völgye, majd a déli síkság csak utána következik. A dombvidék szerényebb átlagai mindenesetre arra vallanak, hogy itt az állattartás legelő- s részben szénabázisának meg a gabona termőterületének kiterjesztése nem tudott lépést tartani a népesség növekedésével. Nem meglepő, ha pár év