Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
és különösen rét pedig csaknem mindenütt található. Az előbbibe főként tavasziakat vetnek, s termésük, akár a szénahozam, elsősorban a beszállásoltak, azután (ha saját fogattal rendelkezik a kirótt fuvarozások lebonyolítására) a község lovai ellátására szolgál; de gyakran juttatnak belőle papnak, kántornak, harangozónak, jegyzőnek, a község konvenciós kovácsának, pásztorainak, kocsisának stb. is. Községi erdőt is említenek egy-két helyen ; ennek az a rendeltetése, hogy a kvártélyosokat fűtelékkel ellássa. Még ritkább eset — a Duna mentében adódik rá példa —, amikor maga a parasztság a gazdák között felosztott erdővel rendelkezik. Egyébként az erdők a földesurat illetik, bennük a jobbágynak csak korlátozott használat jut, vagy még az sem, ha az uraság az erdőt (esetleg csak makktermő részét) tilalmassá teszi. A dombvidék északi és középső részében még alig akad helység, melyben a népnek tűzi és épületfa (ha nem is mindig a helybeli erdőből) ne jutna ; már a déli dombok között nem mondható kivételnek, ha nyesedéknél nem számíthat egyébre, sőt a fa teljes hiánya sem ritkaság (a maglódiak pl. szalmával kénytelenek fűteni); még rosszabb a helyzet a síkvidék legtöbb helységében. Az erdei mellékhaszonvételekből : makkoltatásból, makkszedésből (rendszerint külön fizetségért), gubacsszedésből (általában a földesúr igényeinek kielégítése után), mogyorószedésből is csak a dombvidék lakói részesednek, főképp északon. Kőfejtésre, mészégetésre, pénzért vállalt favágásra is itt adódik alkalom. Legtöbb pálinkát is ezen a vidéken égetnek, épp a bőven rendelkezésre álló fa segítségével. Viszont halászni, csikászni elsősorban a délkeleti rónán s a Duna mellett élő lakosságnak nyílik módja. Az említett gyűjtögető s az ősfoglalkozások körébe vágó tevékenység legnagyobbrészt az önellátást, a paraszti háztartás szükségleteinek fedezését szolgálta. A vallomásokból kitűnik azonban, hogy a parasztnép minden pénzszerzési alkalmon is kapott — elsősorban nyilván azért, hogy pénzbeli terheit leróhassa. Gazdálkodásának gyümölcseit, ha azok háztartásában, gazdaságában valamiképp nélkülözhetők voltak: lábasjószágot, baromfit, gabonát, kerti terményt, bort, tejterméket, tojást, szénát, szalmát, a szőlő kötözésére használt sást, házi sütésű kenyeret, otthon szőtt vásznat, bőröket stb. mind iparkodott értékesíteni. Bora általában elkelt a helybeli kocsmákon, a lábasjószág a táj és szomszédsága városainak, mezővárosainak (Pest, Vác, Nagykőrös, Cegléd, Nagykáta, Abony, Gödöllő, Aszód; Ráckeve, Szolnok, Jászberény, Hatvan) országos vásárain, mészárosok, itt-ott helybeli kupeckedő gazdák is vették. De a vidék egyéb termeivények elhelyezése dolgában is kedvező helyzetnek örvendhetett országos viszonylatban. Főképp Pest, Buda és Vác hetipiacainak volt nagy vonzóereje: nemcsak a Duna-menti falvak éltek a vízi szállítás akkoriban igen nagy előnyével (különben a folyamon járó kereskedők is vásároltak tőlük), hanem a többiek lakosai sem sajnálták a fáradságot, hogy a pesti piacot az akkori úttalan utakon akár 50 km-nél nagyobb távolságról is fölkeressék eladni valójukkal. 19 De vállalkoztak egyébre is, csak hogy egy kis pénzhez jussanak, ,,marhás" gazdák, gyalogszeresek egyaránt. Az előbbiek mindenekelőtt a kincstári só fuvardíj fejében való szállítására : alig akad község, mely ne élne azzal a lehetőséggel, hogy 19 Ld. WELLMANN IMRE: Pest megye viszálya Pest városával piacra vitt paraszti termeivények körül az 1730-as években. (Kny. : A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965 — 66.) Budapest 1966. 113-119.
