Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
III. Táj és település
Hogy nem esetlegesség formálta a fenti arányokat, hanem valóban konstans tényező munkált mögöttük, kiviláglik az 1701. és 1715. évi adatokból. A felszabadító háború lezárásával, majd a Rákóczi-szabadságharc után — mely alatt, mint láttuk, számos falu népe lett ismét földönfutóvá egy időre •— csaknem pontosan ugyanakkora az egészhez képest a dombvidék településeinek számaránya, mint a török hódoltság végén. Már 1768-ra, a paraszti vallomások elhangzásának idejére tompulnak a különbségek, nyilvánvalóan azért, mert a békés újjáépítés idején már nem irányadó az oltalomkeresés szempontja. Világosan kiolvasható ez abból, hogy az 1715 és 1768 között létrejött 21 településnek már 57,1%-a esik a nyílt síkságra. Lényegében azonban a XVIII. század közepének fejlődése nem változtatott már az eredeti településszerkezeten. Jól látható ez abból, hogy míg a dombvidéken 2 falura esett 1 puszta 1768-ban, a síkságon 3 község körül átlag 5 pusztán maradt határral lehetett számolni ; s különösen megdöbbentő kép tárul elénk a Duna völgyében, mely a lakott helységek számában csak 15,6, ám a pusztákéban 42,0%-kal részesedett. A magasabb fekvésű vidéken már a török időkben kevesebb volt a véglegesen elhagyott helység; s a visszafoglalás után is jóval csekélyebbnek bizonyult a betelepítetten maradt puszták száma. Annál feltűnőbb jelenség ez, mert a dombvidéken a régtől fogva pusztán heverő határt erdő nőtte be, itt tehát a földet csak az irtás fáradságos erőfeszítése révén lehetett újra otthonossá tenni az ember számára. Épp a síkságon, hol sem domb, sem erdő nem állt a megművelt földet gyarapító parasztnép útjába, terpeszkedett el számra is, kiterjedésre is kiugró mértékben a lakatlan maradt pusztaság. Legjobban az egy-egy községre jutó átlagos terület adatai szemléltetik, mekkora hézagok maradtak öt-hat évtizedes békés fejlődés után is a török uralmat s hozzá csatlakozó háborús pusztítást végigszenvedett terület településhálózatában. Már az a 20—30 km 2 sem kevés, ami a dombvidék egy-egy helységére jutott; annál kevésbé az egész vidék 53,6 km 2-es átlaga. A Duna—Tisza-közi homokhátság képe pedig, a maga 1 településre eső 148,1 km 2-ével, egyenesen megdöbbentő. Ha egyszerűség kedvéért úgy képzeljük egy-egy község határát s a hozzá csatlakozó pusztát magunk elé, mintha szabályos kör alakjában helyezkedett volna el a település magja mint középpont körül, a kör átmérője a dombvidéken 5,6, a Galga és a Tápió mentén 7,9, a Duna völgyében 11,5, a déli síkságon már 13,7 km-re számítható. A valóságban azonban jóval nagyobb távolság ékelődött az egyes helységek közé, hiszen a lakótelepülés nem a mértani középpontban feküdt, s a határ sem kerekedett szabályos alakra sohasem. A puszták pedig, melyeket a szomszédos községek használatba vettek, még külön szabálytalanul, esetleg a faluhatárral nem is közvetlen érintkezésben terültek el. A Duna-völgy legkeletibb s a Duna—Tisza-közi hátság legdélibb helysége: Gyón és Nagykőrös ilyenformán, több puszta közbeiktatódása révén, nem kevesebb mint 37 km-nyi messzeségben feküdt egymástól. S ez még csak a légvonalban mért távolság; ehhez még hozzá kell adni az utak vargabetűit. Az egy-egy helységre jutó terület kisebb tájegységenként lépcsőzetesen felsorakozó értékei egyébként teljesen igazolni látszanak azokat a táji kereteket, melyek megvonásához a természeti tényező változatai adtak alapot. Ahogy az egész területből kiemelkedik és bizonyos fokig éghajlat dolgában is eltérő vonásokat mutat a dombvidék, s ahogy azon belül térszín és erdőtakaró tekintetében három kisebb egység különböztethető; ahogy a körülfogó síkság is három részre tagolódik fekvés,
