Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

III. Táj és település

ősszel pedig a megszántott, növénytakaró nélkül maradt, laza talajt könnyen hordják-viszik a heves szelek. S ezek az adottságok a táj egészén belül még nagyobb hangsúlyt kapnak, fokozott meghatározó erővel érvényesülnek a dombvidéket keretező homokrónaságon. A táj mai természeti földrajzi képét sokban fedi, itt-ott tovább színezi, ahogy a két évszázados paraszti vallomások megemlékeznek a szántóvető ember munkájának természetadta korlátairól. Az éghajlat tényezői persze bajosabban írhatók körül konkrét megjelöléssel, kevesebb változatosságot is mutatnak a tájon belül, semhogy sűrűbben hivatkozás történnék rájuk. Mégsem maradnak említés nélkül a viharos szelek s a nyári „hévség", melynek következtében a rét füve — kivált a déli sík homokján — első kaszálás után kisül, vagy ha történetesen újból növekedésnek indul is, csakhamar elszárad. Annál többször hozakodik elő az egyes falvak népe a föld sajátosságaival, mindennapos küszködésének tárgyával; az erre való utalások nyomán szinte tapinthatóan kirajzolódik a táj további tagolódása. A Cserhát beszögellésének vidéke még keveset bajlódik a homokkal, sőt a Galga mentén s azon túl maga a parasztság emlegeti a jó fekete földet. Gondot errefelé inkább a térszín alakulása okoz: a partos oldalak a szántóföld művelését nehezítik s ürgék pusztító seregének adnak szállást, a vízmosások pedig a rét hozamát rontják. Már a Gödöllői dombvidéknek szinte minden egyes faluja panaszkodik „a vármegyében közönséges sovány homok" miatt, mely a határ kisebb-nagyobb részét elborítja. Mogyoródon, Gyomron, Tápiósápon futóhomokkal is küszködik a szegény ember, mely heves szelek idején a vetést veri, elborítja, olykor az elvetett magot is magával sodorja. Jobb föld csak elvétve akad itt-ott: a Rákos mentén s kiterjedtebben a Galga és a Tápió közelében, a dombvidék síkságba hajló keleti szegélyén. Kevesebbet, inkább csak a déli síksággal érintkező szélen birkózik a homokkal a Tápiósáptól lefelé húzódó szelídebb dombság népe; Úrin agyagos részek is találhatók, Bénye csak a partosabb szakaszt vallja kevésbé termékenynek, a Tápióvidék szomszédságában pedig Tápióság és Pánd jóminőségű talajt mondhat a magáénak. Ismét a sovány homok okoz gondot a Duna egész völgyében, sőt délen a szik is jelenkezik; csak Pereg, Gyón s főképp Dömsöd népe mondja szántóföldjét tűrhető termékenységűnek. Ugyancsak van ok panaszra a homokosság miatt a dombvidék délnyugati szélével érintkező síkon, a cegléd—szolnoki út mentén s lejjebb Nagykőrösön; Cegléd és Törtei sem egészen mentes tőle, csupán Abony és Tószeg helyzete kedvezőbb, de mindkettőnek legelőjén haszontalan székes részek tapasztalhatók. Előfordul a homok a Tápió folyása mentén is, igaz, többnyire viszonylag csekély mértékben. Helyenként gondot okoz a szik is, miatta egyes határrészeket legföljebb legelőnek lehet használni; eke alá azonban jobbára sikerül bőven termő földeket fogni a dombvidéktől keletre eső részeken. Amint látható, a homokkal többet bajlódtak ezen a tájon, kevésbé tudták hasznosítani kétszáz évvel ezelőtt, mint manapság. A Duna—Tisza-közi homok problémája csak a múlt század elejétől fogva kezdett országos gonddá válni; addig csupán a két élenjáró parasztváros: Kecskemét és Nagykőrös találta meg a módját, hogy a lakótelepülés körül szinte félkörben szőlőt s gyümölcsöst telepítve, egyrészt megkösse a futóhomokot, másrészt gátat emeljen a távolabbról északnyugat-