Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

I. A paraszti vallomások helye agrártörténeti forrásaink között

visszaemlékezések s a mesterkedés-művészkedés során létrejött ábrázolások —• a múlt nyers valósága már az emlékezés szűrőjén s a népi alakítókészség retortáján át jut el hozzánk. Egy harmadik csoportban, ahova a 100—150 évre visszanyúló paraszti önéletrajzok, gazdasági s más följegyzések tartoznak, mindehhez még az írásbafoglalás szelektáló, összegező, színező hatása járul. Van azonban az írásbeliségnek olyan velejárója is, mely előnyös a kutató szempontjából: míg az előbb említett kútfők többnyire gomolygó, időponthoz nehezen köthető részeit alkotják a történeti valóságnak, az írásbafoglalás általában rögzítést is jelent, formában, tartalomban, időben egyaránt. Számra, bőségre az utóbbi csoport elég vékonynak látszik; mindenesetre összehasonlíthatatlanul több, amit felsőbb osztályok közvetítenek felénk. De a gyér előfordulásért nem kis részben kárpótol az életközelség és a hang keresetlen közvetlensége. Különben is : ha írott emlékek tükrében szegényesnek látszik is parasztnépünk kifejezőkészsége, gazdagon megnyilatkozik az tárgyi emlékanyagban, ábrázolásban, szóbeli hagyományban, eleven szokásban. S e nem írott kútfőket annál hangsúlyosabban be kell vonnunk agrártörténelmünk lényeges forrásai közé (jóval nagyobb figyelemmel, mint eddig történt), mert sokszor ezek segítenek ki ott, hol az írott emlékek cserben hagynak, ezek vallomása nyomán derül fény a nép mindennapi életére, s válik az elsüllyedt agrármúlt életszerűvé, plasztikussá, szinte megfoghatóvá. Egyébként is nagyon merev értelmezése lenne az eredet kérdésének, ha népi jellegű írott forrásnak csak azt tekintenők, melyet valóban a parasztember vetett papírra. (Nem is térve ki arra, hogy ilyenformán a feudális kor szinte paraszti eredetű írott kútfők nélkül maradna.) Van jónéhány kútfő, amely gyakorlatilag a nép köréből valónak számít, bár nem paraszti kéztől származik. A községi jegyző például, kinek keze alól a feudális kor nagyobb-kisebb parasztközösségeinek jegyzőkönyvei s egyéb iratai, esetenként egyes parasztok írásban rögződött akaratnyilvánulásai is kikerültek, ennyiben bízvást a néphez sorolható. Ugyancsak a parasztság álláspontját juttatták kifejezésre, nagyjából híven, azok az ügyvédek és íródeákok is, kik a jobbágyleveleket s általában a nép különféle panaszos beadványait szerkesztették. Már ezek utalnak rá, hogy a parasztok által falustul, esetleg egyenként másokhoz intézett írásokat a címzetteknél kell keresni. Nem korlátozhatjuk tehát a községekhez vagy egyes parasztokhoz tartozó iratokra azoknak az írott emlékeknek körét, melyek a nép helyzetét megközelítő hűséggel ábrázolják. Nem egy olyan iratféleség akad, mely, bár állami, megyei vagy földesúri levéltárban maradt fenn, mégsem hordozza magán az úri rend érdekeinek, törekvéseinek meghatározó bélyegét. Hiszen van az uralkodó osztálytól származó leírások, jelentések, javaslatok között is, amely — gondoljunk csak Berzeviczy Gergely vagy Kölcsey állapotrajzaira — a valóságot objektíven, sőt igazságkereső szenvedéllyel tükrözi. (Olykor nem is azon fordul meg: mennyire szavahihető kútfővel van dolgunk, hogy végső soron a néptől, vagy az uralkodó osztálytól ered-e mondanivalója. Sőt adókivetés céljára készült összeírás esetében például a valóság visszaadásának egyenesen rovására eshet, ha adatai paraszti bemondáson alapulnak, hisz az adó alá eső javak eltitkolása fontos fegyver az úri kizsákmányolás ellen vívott küzdelemben. Viszont