Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

I. A paraszti vallomások helye agrártörténeti forrásaink között

dalmi tényezőnek: a historikusok, kiadójuk s olvasóközönségük osztály-hovatartozásának hatása alatt alakult. A feudalizmus idején a hangadó körök érdeklődése magától értődőén azokra a történeti kútfőkre összpontosult, melyek az uralkodó osztály szereplésének: rendi-alkotmányos küzdelmeinek állítottak emléket, az egyház és a nemesség múltbeli magatartását látszottak igazolni. A társadalom alsó lépcsőfokán álló, sőt bizonyos fokig azon kívül rekesztett jobbágynép sorsának, hivatásának alakulása, mint méltatlan tárgy, nemcsak hogy nem jutott szóhoz, ellenkezőleg: az erre vonatkozó forrásokat feltárni, a paraszti küzdelmeket ecsetelni felsőbb osztályérdekbe ütközött volna. S nem sokat változott a helyzet a kapitalizmus felülkerekedése után sem: a társadalom életét átszövő feudális maradványok továbbra is kihatottak a történeti érdeklődés alakulására. Amennyiben pedig a polgárság szempontjai jutottak érvényre a múlt megvilágításában, a figyelem az ipar, a városi élet fejlődésének egyébként is könnyebben elérhető kútfői felé fordult elsősorban. Az agrárélet tulajdonképpeni letéteményese: a parasztság az öntudatra ébredés útján még nem jutott el odáig, hogy kebeléből sorsát és annak forrásait feltáró történetírók s ezek munkásságát élesztő olvasóközönség támadtak volna. Az agrártörténelem önálló létre ébredése kellett hozzá, hogy világossá váljék: az addig alapul vett források az agrárélet múltjának igaz megelevenítésére korántsem elegendők. A múlt század utolsó harmadában végre kezdett testet ölteni a felismerés, hogy a gazdasági-társadalmi fejlődés mély árama sokban eltérő vonásokat mutat a felszínen zajló politikai eseményektől: míg ez utóbbiak feltűnő, a hagyományos érdeklődést fogva tartó nyomokat hagynak maguk után, amaz rendszerint visszhangot alig keltve, hosszú időszakokon át szinte észrevétlen hömpölyög tova. S különösen a paraszti élet nagy állandóságot mutató formái, megszokott módon lepergő hétköznapjai tükröződnek kevéssé a politika fejleményei felé forduló történetírás szokványos forráscsoportjaiban. Bár így lassanként addig figyelemre sem méltatott, sajátosan agrártörténeti kútfők is az érdeklődés hatósugarába kerültek, kezdetben a céhbeli történészek, sőt gazdasági szakemberek oldaláról is meglehetős idegenkedés jutott nekik osztályrészül. A kutatóhoz hagyományszerűen még azok a források álltak közel, melyeket feudális jogok biztosítását célzó írásbeliség hozott létre s óvott meg kallódástólpusztulástól; a gazdasági jellegű iratok, amennyiben épségben maradtak ránk, már rendezetlen tömegükkel is riasztólag hatottak. Még túlságosan újszerű volt e források jellege, még hiányzott számszerű, kvantitatív adattömegük megszólaltatásának megfelelő módszere s a kiaknázásukhoz szükséges gazdasági szakismeret is ahhoz, hogy vallomásuk kellőképp érvényre juthasson. Legtöbbször még a történetírás szomszédos ágainak szemszögéből s vonzó eseménysorokat fürkésző érdeklődéssel közelítettek hozzájuk; állapotszerű vonásokat, egzakt, nem egyszer rideg tényeket tükröző benső mondanivalójuk ilyenformán alig kapott hangot. Csak nagyritkán akadt, ki a régtől meggyökerezett politikai vagy jogi szemléleten, esetleg művelődéstörténeti kuriózum-hajhászáson felülkerekedve s a külső kereteken túl a falusi nép küzdelmeinek, hétköznapi alkotó munkájának mélyéig hatolva e források valódi, sajátos tartalmát tudta kibontakoztatni; elsősorban a századfordulón működött Tagányi Károly munkássága kíván itt kiemelést. Magán az agrártörténeti források csoportján belül is különbség volt lényegük feltárása tekintetében. Sőt még az is: mennyiben érdemlik ki egyáltalán a histori-