Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 2. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1965)
I. A vetőgép működési elveinek és első típusainak kialakulása
séges nagyságú lyukak maradtak nyitva. Minden vetőgarat kifolyó nyílása elé beiktatott egy-egy ilyen korongot. De a kifolyó nyílás alatt, a magláda fenekén elhúzható, reteszszerű lemezzel is szabályozni lehetett a kihulló mag mennyiségét. Korának a vetés gépesítése iránt érdeklődő gazdái úgy találták, hogy Du Hamel egyszerűbbé tette Tull kissé komplikált vetőszerkezetét, s így az némely tekintetben jobban átgondolttá, gyakorlatilag használhatóbbá, s a XVIII. század derekán Franciaországban ismertté vált. Kifogástalan természetesen ez sem volt. A vetőgép konstrukciók kieszelésével foglalkozó Soumille apát is sok hibát fedezett fel Du Hamel vetőgépén. így pl. a ló nem egyenletes járása következtében egyenetlenül szórta a magot. A vetőkapa görbülete olyan volt, hogy nem húzott elég mély barázdát a mag számára. Fordulat után nem volt biztosítható a pontos csatlakozás, üres sorok maradtak a .vetőgép után. Tull halála után Randall, Arbuthnot és mások folytatták a kísérleteket, miután az Angliában ismert vetőgépek ekkor még sok gyakorlati változtatásra szorultak. William Ellis herfordshirei (Little Gaddesden) gazdálkodó 1745-ben kezdett gondolkodni a Tull által módosított vetőgép egyszerűsítésén, és néhány évi kísérletezés után munkába állította „négykerekű barázdaeké"-nek nevezett találmányát, amely azonban egyáltalán nem volt eke, hanem valóban nagyon egyszerű kombinált vetőgép. Két pár kerék felett egy könnyű keretállvány, az első tengely felett egy kisebb, a hátsó felett egy nagyobb, garatszerű vetőtölcsér, egyik a portrágya, másik a mag számára. Legelöl egy kisebb kerék a vetéshez szükséges barázdát alakította ki az előre megművelt földön, leghátul pedig a keretre erősített boronafogak takarták be a magbarázdát. A magtölcsér kihulló nyílásának nagyságát faretesszel, a magbarázda mélységét a barázdatipró kerék vertikális rögzítésével lehetett szabályozni. A munkához egy ló, egy lóvezető gyerek és egy gépvezető kellett. A gabonavetés egymástól egy lábnyi távközökkel elválasztott, tehát kapálható sávokban történt. A leírás „nem mesterkélt, könnyű szerkezet"-ként ismertette a vetőgépet. Először csak búza, majd 1746-tól rozs, árpa, borsó, répa vetésére is használták. 52 Hamarosan meglátogatta Ellist a svéd kormány által az angol mezőgazdaság tanulmányozására kiküldött Peter Kaim, akinek házigazdája a mezőn, munka közben mutatta be vetőgépét azzal a lelkes magyarázattal, hogy „a világ teremtése óta nem találtak fel hasonló fontosságú gépet", mint a vetőgép. A svéd vendég 1748-ban megjelent könyvében számolt be erről a bemutatóról. „Bár Ellis úr — írta — két suhanccal egész délután nagyon szorgalmasan foglalatoskodott, mégsem tudott egy mérő gabonát sem a föld alá juttatni vetőművével. Az eltömődött ekét minden 5- G. Trowell—W. Ellis: Neue Abhandlung von dem Ackerbaue. Leipzig 1750. 11, 318.
