Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)
A gabonatermelés - Az aratás és hordás
A termelőszövetkezetek megalakulása után a laposabb területeken a kévekötő aratógépeket is kezdték alkalmazni, de ma még a hegyközi földeken a kézi aratásé a nagyobb terület. A sarlós aratás idején a kévekötelet előre megcsinálták már aratás előtt (Ny.) vagy esetleg aratás közben, amikor az eső miatt a munka úgyis szünetelt (Fr.). Először alaposan kirázták a zsúpot, megtisztították mindenféle szeméttől, gaztól. Majd beáztatták, hogy jól megpuhuljon és könnyen lehessen sodorni. Egy szöget vertek az ajtófélfába vagy erősen hónuk alatt csavarták a kötelet. A kész köteleket szétvágták és csomóba kötötték. Egy csomóba 36 került, mert ennyi volt elegendő két kereszt felkötéséhez, ritkábban három kereszt kötelét (54) kötötték össze. Egy ügyes kötélverő 15 keresztre valót is megcsavart naponta; ezek a kötelek rendkívül erősek voltak és a legnagyobb és legnehezebb kévét is megbírták. Az előre elkészített kötelet másképpen kötötték, mint az manapság szokásos. Először is a kévébe kötendő terményt szépen a hónuk alá felszedték, majd a kötelet megfogták és jól megcsavarták, ugyanakkor bal lábbal megnyomták. Jó szorosra úgynevezett kulcskötéssel kötötték össze, amiből még a legnehezebb kéve sem esett ki. A kaszálás uralkodóvá válása alaposan megváltoztatta a kévék nagyságát és a kötés módját is. Korábban a kévébe öt markot vagy ennél többet is raktak, ezek voltak az úgynevezett gazdakévék. Ezt az elnevezést már a XIX. század első feléből is ismerjük. 207 így nevezték általában az olyan kévéket, melyeket nem kepésaratók, hanem a gazda kötött saját magának. Ezek mindig nagyobbak voltak, úgyhogy az ilyenből rakott kereszt köblözött, vagyis megadott egy köblöt — ami Hegyközben egy mázsát tett ki. Ma már az aratott kévék korszakában ilyen nagy keresztek nincsenek, mert legfeljebb két vagy három markot tesznek egy kévébe és így nem is ad egy kereszt 30—40 kilónál többet. Megváltozott a kötés módja is, mert ma minden gabonaneműt lehetőleg saját szalmájába kötnek. Csak az árpa kivétel, mert annak olyan rövid a szára, hogy nem lehet a sajátjába kötni, ezt még egy füzérradványi nóta is dalolja: Árpa, árpa, de rövid a szára, A faluban magam vagyok árva. A faluban kisangyalom magam vagyok árva. A rövidszárú árpát manapság is előre elkészített kötélbe kötik. Az élő kévekötési módok közül megemlítem a fecskefarkat, amit a nagybirtokról a kepés aratók terjesztettek el, mert ott nagyon gyorsan kellett dolgozni. Kihúznak néhány szálat a lefektetett marokból, kétfelé veszik, majd kalászával a két részt összeteszik és kettőt fordítanak rajta. ,,Akkor már egy kézben marad, csak egy ujja van közte és akkor alányúl és mán azzal a lendülettel köti is és dobja odébb farral, hogy ne a kalásza törjön le, ha szárazabb." Már lép is tovább és az előző kéve aljából kihúzza azokat a szálakat, melyek kijebb állnak. Közben ebből már csinálja is a kötelelet a
