Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)

A művelési rendszer, vetésforgó, irtás

10. A föld felvágása ortókapával. Nagyhuta. Balassa I. felv. legtöbb községben nem emlékeztek szántóföld területének irtással való megnövelésére. A Hegyközben kétféle irtást különböztetnek meg: 1) mikor az erdőt letarolják és talaját termővé teszik; 2) mikor az évekkel ezelőtt parlagon hagyott területekről letisztítják a bokrokat, a gazt, hogy a területet ismét bekapcsolják a termelésbe. Az előbbi természetesen manapság már ritkaságszámba megy, mert ha községé is az erdő, a kivágás után azt újra telepítik. A legújabbkori irtással csak egyetlen egy esetben találkoztam a Hegyközben. Az 1945. évi földosztáskor a kishutaiak a Kemence-patak völgyében egy jókora darab erdőt kaptak: a Szőllőskét. Ezt a negyvenes évek közepétől kezdve fokozatosan kiirtották. Ma már nem is igen van itt erdő, legfeljebb annak maradt meg, akinek nem volt elég ereje az irtáshoz. Ősszel és tavasszal egyaránt dolgoztak, a segítséges munka itt nem volt szokásban. Először kivágták a fákat, éppen úgy, mintha az erdő szokásos levágásáról lett volna szó. Majd a tuskókat szedték ki, később az aljnövényzetet, a földben maradt gyökereket csákánnyal, oríó/capával verték szét. A talajt kétágú kapával, az águs kapával törték fel, mert a sok gyökérrel sem a lapos kapa, sem az eke nem bírt. Az irtásban a férfi és az asszony egyaránt részt vett, mert ezt a nehéz munkát az asszony nem tudta egyedül végezni (Kishután ugyanis a földművelés nehéz munkáiban is az asszonyoké a döntő szerep). A hulladék fából, gyökerekből azt, amit érdemes volt