Szirácsik Éva (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2018-2019 (Budapest, 2019)
Matits Ferenc: Lippóczy Norbert - két ország mecénása
a leányok szüretelni. Viseletűk merő ellentéte volt a mezőkövesdieknek; fehér, sötétkék és fekete színek uralták azt. Kassán (ahol a reálgimnáziumot végeztem) a környékről naponta a városba özönlő, tejet, vajat, baromfit a piacra hozó szlovák asszonyok ismét feltűntek ruházatukkal; fehér harisnyában, alig a térden alul érő, szélesen ringó színes szoknyákban, keményített fehér fejkendőben, mindennapi látványunk volt. Talán e színben és változatosságban oly gazdag népviseletek adtak impulzust már gyermekkoromban, valami hasonló színpompásat gyűjteni? Nagyon fiatalon elragadott ez a sok örömet adó kellemes szenvedély; alig voltam 9 éves, amikor már jó pár száz darabos tarka számolócédula gyűjteménnyel büszkélkedhettem. Később a számolócédulákat a nem kevésbé színes, de már »komolyabb« bélyeggyűjtés váltotta fel. Ezen kívül gyűjtöttünk mi még sok minden egyebet is, kezdve a lepkéktől a katonagombig, mely utóbbi gyűjtésében kiváló alkalmat teremtett az első világháború. Mint 10-12 éves gyerekek, kijártunk a Kassa melletti fogolytáborokhoz és csak úgy, a szöges drótkerítésen keresztül, könnyen megszereztünk egy pár kockacukorért vagy cigarettáért (Magyarkáért, amelyet koporsószögnek is hívtak) az annyira óhajtott címeres gombokat és vállpántokat az orosz hadifoglyoktól. Debreceni gazdászkorombeli időkben a könyvek ejtettek foglyul; ez már tulajdonképpen nagyapám és édesapám szőlészeti és borászati könyvtárának a szorgalmas kiegészítése volt - és az is maradt a mai napig. Végül, amikor már a saját lábamra álltam, lettem szenvedélyes rabja a szivárvány minden színében pompázó népies üvegképeknek. 1929-ben telepedtem le Lengyelországban. Ebben az időben határozta el édesapám a lengyel borpiaccal való kapcsolat újrafelvételét. E kontaktust családunk jó néhány nemzedéken át ápolta (pontosan 1768-tól), ezt csak az első világháború szakította félbe. Elhatároztuk, hogy megalapítunk - a már független Lengyelországban - egy pincészetet, ahonnan a család és a szomszédok által termelt tokaji borokat könnyebben szétküldhetjük vevőinknek, mint közvetlenül a háború után előállt két vámhatáron keresztül. E célra legjobban Tarnów városa felelt meg, amely mint Dél-Lengyelország egyik vasúti gócpontja a legközelebb esett Tállyához (kb. 270 km). A szervezést édesapámmal együtt, látogatásokkal kezdtük. Felkerestük autóval mindenekelőtt a háború előtti vevőinket, keresve a feleletet, hogyan fogadják vállalkozásunkat? Az első utunk Zakopanén keresztül vezetett, ahol a Tátrai Múzeumban láttam meg először a népi üvegképek egész sorozatát. További utunkon 1930-ban eljutottunk többek között az egykori Árva megye Lipnica Wielka nevű községében Machay Károly plébánoshoz, aki a szemináriumot annak idején Magyarországon végezte el. Óriási örömömre a plébános megajándékozott egy lengyel üvegfestménynyel, ez lett az első darabja a mai gyűjteménynek. Néhány évi intenzív gyűjtés után, a látszólag kis népi üvegkép világ mind szélesebbre tárulkozott ki előttem. E képek széles körű elterjedtségének a ténye Lengyelországban 222
