Szirácsik Éva (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2018-2019 (Budapest, 2019)
Sánta Ákos: Főúri halál a 17. századi Magyarország. Az élelemszerzéstől a szórakozásig
is puskásival... lesi, lövöldözi vala az igen nagy medvéket, erdei disznókat, vadkanokat, hatalmas nagy szarvasokat, gimokat...”.53 Ahogy az idézetből is jól látszik, a nagyvadfajokat - medve, gímszarvas, vaddisznó - leggyakrabban a hajtásos vadászatok során ejtették el, amelyekhez leginkább kopókat használtak.54 A köpök a fedett, nehezen járható terep jellegzetes hajtókutyái voltak.55 A kopókkal való vadászat általánosan elterjedt, legősibb módja a gyalogvadászat volt. A kopó nem sebes, mint az agár, de annál kitartóbb futással űzi, hajtja a vadat szinte a végkimerülésig. A kopós gyalogvadászat alapja az, hogy a vad rendszerint a megszokott váltóin, illetve a völgytorokból fel a hegyoldalra, többnyire a nyereg irányában próbálkozik kitérni a kutyák elől. A vadászok - ismerve a vad menekülési irányát - a vad váltóinál helyezkedtek el, vagy feszítették ki hálóikat, majd legtöbbször egy megbeszélt jelre a füzérre fűzött kopókat elengedte a hegy lábánál figyelő pecér. A kopók eleinte csendben kerestek, majd csapásra találva sajátos csaholással jelezték, ha vadat találtak. Hangjuk magasan csengett, ha apróvadat leltek, mélyebben, ha nagyvad nyomára bukkantak. Az egyszerre elengedett, rendszerint két-három, esetleg négy kopó nagy összhangban dolgozott: futásuk lassú volt, lépésről lépésre hajtották fel a vadat, így a vad sem rohant vaktában, hanem óvakodva próbált kitérni a megszokott csapásán. Csak a vad közelébe érve gyorsult fel a kutyák futása: a vadász felé szorították, nyomták, figyelmét lekötve kifárasztották. így könnyebben ejthette el az útját álló vadász vagy a háló. A vadászat ezen stádiumában a vad és a kopók már a vadász előtt küzdöttek, a kutyák „puska alatt dolgoztak”. A kitörést megkísérlő, de a kutyák által már körülzárt nagyvad gyakran szembeszállt a kopókkal. Ez a küzdelem a kutyák számára sem volt veszélytelen, gyakran halálos kimenetelűnek bizonyult: „...ma kimentünk vala vadászni az úrfival, Bethlen Györggyel, és igen sok disznóra akadván, [...] egy jó kopót erősen megvagdaltanak a kanok, egy kölyköt ismét ugyan le is vágtának”.56 Ha a vadász elhibázta a lövést, és csak megsebesítette a vadat, vagy az nem keveredett bele a puskások mögé kifeszített vadfogó hálóba, a kutyák feladata volt az, hogy lefogják vagy visszatereljék a vadászok puskái elé. A puska vadászatban való elterjedése előtt a kopók által körbefogott, „állóra csaholt” nagyvad figyelmét lekötötték a kutyák, és így - a gyakran lovon érkező - vadásznak lehetősége volt arra, hogy lováról leszállva szarvaskéssel terítse le a vadat. Gyakran - főleg csülkös vadra - a kopókat és az agarakat közösen használták. Az erdőből a kopók által a nyílt mezőre kihajtott vadra bocsátották a párban lévő agarakat. Gyöngyösi István 1693-ban kiadott versében 53 Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Bp. 1980. 282. 54 Bél Mátyás a magyar kopóról ír. Bél, 304. 55 ..................ma az úrral [ti. Bethlen Sámuel] kimentünk vala lovon vadászni. Sok becsületes emberekkel együtt [...] Vízakna felé, egy szép sűrű cserébe, kopókat is vivén ki...”. Wesselényi, 221. 56 Wesselényi, 503-504. 16
