Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Beck Tibor: A szőlőművelés és borkészítés munkafolyamatainak ábrázolása a II. világháború utáni években készített fotókon
A PINCEMUNKÁK A borok érlelésének, tárolásának legelterjedtebb módja a szőlőhegyen, a saját szőlőben vagy annak közelében, csoportosan, esetleg utcasort alkotó pincékben történt. A bortermelő városokban a borfeldolgozás és bortárolás a városi lakóházzal egybeépített présházban, illetve borpincében történt. Akár felszín feletti, akár felszín alatti épületekben tárolták is a bort, nemcsak a bor szállítására, hanem tárolására és érlelésére is hordókat használtak. A bortárolásra szánt hordókat a 18. század végéig tölgyfából készítették, Később, az erdők fogyatkozásával gesztenyefából, eperfából, utóbb pedig már akácfából is hasították a dongákat. Az abroncs hasított mogyorófavessző volt, melyet több sorban feltekerve kötötték meg a hordót. A hordókészítés külön mesterség volt, művelői a bodnárok, kádárok voltak. A faabroncsok könynyen szakadtak, törtek, ezért állandóan figyelemmel kellett kísérni az állapotukat. A hordókat minden évben szüret előtt „fölberkézték”, vagyis új abronccsal látták el. Az abroncsozáshoz mogyorófa- vagy nyírfavesszőt használtak. A tölgyfában gazdag vidékeken hordókészítő központok alakultak, amelyek kisebb-nagyobb körzeteket láttak el dongás edényekkel. A jelesebb borvidékeken tájilag jellemző méretű, formájú, esetleg díszítettségű hordótípusokat használtak. A 16-19. századból például soproni, pozsonyi, gönci, alföldi, szerémi hordókat tartanak számon az írott források. A vasabroncsos hordók a 18-19. század fordulójától kezdtek terjedni. Ennek köszönhetően a hordók mérete ugrásszerűen megnövekedett. Mivel azonban a vas sokkal drágább volt, mint a fa, a paraszti pincékben, boroskamrákban még a 19. század második felében is vegyesen voltak a fa- és vasabroncsos edények. A hordók helye mind a felszíni, mind a föld alatti tárolás esetén a hosszanti fal mellett elhelyezett vastag talpgerendákon volt. A két gerendát (ászokfa, csántérfa, gantárfa, gadnárfa) egymással párhuzamosan, a tárolandó hordók mérete által megkívánt távolságra helyezték el egymástól. Az ászokfákra fektetett hordókat kötőfákkal ékelték ki. A borkémiái szakismeretek szélesebb körű elterjedése előtt a fejtés nem volt gyakorlatban. A bort seprőjén (borannya) tárolták, s azt tartották, hogy annál jobb lesz, minél tovább „szopik” rajta. Bár a borfejtés az uradalmi pincészetekben a 19. század elejétől terjedőben volt, a vélemények igen megosztottak voltak hasznosságát illetően. A kisparaszti szőlőgazdaságokban pedig akárcsak a kénezés a filoxéravész után terjedt el. 303
