Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Beck Tibor: A szőlőművelés és borkészítés munkafolyamatainak ábrázolása a II. világháború utáni években készített fotókon
A SZŐLŐTŐ METSZÉSE A szőlőművelés éves ciklusában a metszés többnyire a második munka volt, ami azonnal a nyitás után következett. A szőlőműves a metszéssel alakítja ki és szabályozza a szőlő tőkeművelési módját, ezen keresztül pedig a termés nagyságát. Tőkeművelési mód az a jellegzetes tőkeforma, amelyet az új szőlők első négy-öt évben végzett metszésével alakítanak ki. Metszési mód alatt, pedig az éves vesszők évenként ismétlődő megmetszésének módját értjük. A tradicionális szőlőgazdálkodásban három tőkeművelési módot alkalmaztak: a fejművelést, a bakművelést és a lugasművelést. A fejművelés volt a legelterjedtebb, a bakművelés csak Erdélyben volt jellemző. A lugasművelést mindenütt ismerték, de az így művelt szőlők sehol sem alkottak önálló termőterületet. A fejművelésű tőkéken régiónként különböző metszési módokat alkalmaztak. A legelterjedtebb volt a kopaszmetszés, melynek lényege, hogy a tőkefejen található valamennyi vesszőt tőből lemetszették egy-két termőrügyet hagyva. A fejművelésű tőkék másik jellegzetes metszési módja a csapos fejmetszés volt, amely alkalmával egy-két rügyig meghagyott előző évi vesszőt (rövidcsapot), és három-öt rügyre vágottat (hosszúcsapot) hagytak. Azt, hogy egy-két tőkét rövidebb vagy hosszabb csapra metszettek-e, általában a tőke fajtája és termőereje döntötte el. A csapos fejmetszésnek egy sajátos válfaja a szélvesszős művelés volt, amikor is az egyik termővesszőt nyolc-tizenkét „szem” hosszúságúra metszették. A szőlőmetszés eszköze az ókortól kezdve a baltás és a balta nélküli metszőkés volt. Az előbbi típus kialakítását a görögöknek, az utóbbit a rómaiaknak szokás tulajdonítani. A hagyományos baltás metszőkés fokán található a kés baltája, amely arra szolgált, hogy a tőkét megtisztítsák az elhalt részektől. A balta nélküli kések erre nem voltak alkalmasak, ezért ezekhez egy kisegítő eszköz is kapcsolódott: a kétélű, kisméretű, rövid nyelű csákánybalta. A hagyományos szőlőmetsző kések mellett a múlt század derekán kezdtek megjelenni a használatból, helyüket átvette a metszőolló. Az első metszőollók a metszőkés és az olló kombinációi voltak, használatuk ennek megfelelően nehézkes volt, így kezdetben nem tettek szert nagyobb népszerűségre. Formai tökéletesedésükkel párhuzamosan a 20. század elejére a szőlősgazdák áttértek használatukra. A SZŐLŐ KARÓZÁSA A szőlőt nem minden borvidékünkön karózták, mivel szükségességét elsősorban az alkalmazott tőkeművelési és metszési módok, kisebb részben pedig a szőlő fajtája határozta meg. Régi szőlőfajtáink túlnyomó része erősfájú volt, így alacsony metszés mellett bokorformán kötve, támaszték nélkül is megálltak. A paraszti szőlősgazdák legfeljebb a szálvesszőre hagyott tőkékhez tettek egy-egy karót, de az is gyakori volt, hogy az egyik tőkét egyszerűen a másikhoz kötötték, vagy a bujtások mellé nádszálat vagy kenderkórót szúrtak le. Ha karót használtak, azt a szőlő tövétől egy-két tenyérnyi távolságra verték le, úgy, hogy a szőlőtőkét védje a munka közben megugró kapától. A karó leveréséhez fakalapácsot vagy kisbabát használtak. Kötött talajú vidékeken vaspálcával készítettek lyukat a karó számára. A szőlőkarók régebben hasított tölgyfából vagy fenyőfából készültek, az utóbbi hatvan-hetven évben azonban már inkább akácfából. Ebből mintegy 20-30 cm-nyi rész került a földbe. Idővel a karók korhadtak, törtek. Ilyenkor kihúzták a földből, meghegyezték a végét és újra leverték. Végtére aztán csak karófarkak maradtak belőlük, ezért évente mindig 299
