Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Tóth József: Víz és ember a Szévíz patak középső folyásánál. Egy zalai mikrotérség jellegzetességei
szelídgesztenye alkották. A Szévíz és más vízfolyások völgyében nádas, posványos területeken más összetételű „berekerdők” voltak, amelyekben az azok zömét adó égerfa mellett fűz, kőris, nyár és kocsányos tölgy is voltak benne Több nagy összefüggő birtok is megtalálható volt a Szévíz nyugati oldalán, mint a zalavári apátság tulajdonában lévő csácsi, a Erdődy grófok botfai, valamint a Széchenyi grófok pölöskei uradalmai, amelyeknek erdeiből az 1805. évi nagy zalaegerszegi tűzvész után a házak újjáépítéséhez, „olcsó áron” gróf Széchenyi Ferenc is felajánlott fát.17 A törökök kiűzését követően újra gyarapodott a lakosság, és a kibontakozó ipari forradalom is nagymértékben igényelte a fát mint nyersanyagot. A 18. században a dombokon elterülő erdőket nagy részben kitermelték, hogy építőanyagot és ipari nyersanyagot nyerjenek ki (például hamuzsírt, faszenet), illetve azért, hogy a mezőgazdasági művelésbe minél nagyobb területet lehessen bevonni.18 Ennek egyik szomorú következménye lett a talaj eróziója, amely jelentős része az esőzések hatására a Szévíz völgyébe mosódott bele. A népesség növekedésével egyre nagyobb termőföldterületekre lett szükség, így a Szévíz berkeinek kivágása, mocsarának lecsapolása és a folyó szabályozása is az 1700-as évek végén napirendre került. Ezt megelőzően közvetlenül a víz mentén nem is voltak települések, hanem a környező dombokon építkeztek a lakosok, ami a szomszédos Felső-Válicka hasonló mocsaras vízfolyására is jellemző volt. A helyieknek közvetlenül a vízpartra települése Búcsúszentlászló település létrejöttével kezdődött. Ez a falu nemcsak a mikro térségben bír meghatározó szereppel, hanem országos viszonylatban is különleges, ezért történetét a következőkben részletesebben taglalom. A Szévíz-csatorna kiépülése a 19. század második felére teljesen megváltoztatta a természeti környezetet. A völgy mocsári erdős-berkes környezetének művelt területté alakítása egy hosszabb folyamat eredménye, aminek a vége 1889-ben a csatorna nyomvonalának kiásása és a terület lecsapolása volt. A víz ezután már gyorsan el tudott folyni a területről a Zalába, így nem fenyegette a vízparti mezőgazdasági területeket, illetve a csatorna nyomvonalához közel épített Nagykanizsa - Szombathely vasutat. Ez a vonal 1865-től biztosította az Adriai-tenger felől érkező áruk Bécsbe és Nyugat-Magyarországra jutását. A trianoni békét követően már nem tudta betölteni ezt a fontos szerepet és jelentősége csökkent. A vasút egyébként jóval előnyösebb helyzetbe juttatta a Szévíz menti településeket, mint az attól elzárt göcsejieket. Az új gazdálkodási módok és eszközök hamarabb nyertek itt teret, ami valószínűleg a Széchenyiek és örököseik pölöskei uradalmának is köszönhető volt. A 19. században a feudális tulajdonviszonyok eltörlését követően a volt jobbágyok, zsellérek újonnan létrejött közbirtokosságai legelőkhöz, erdőterületekhez jutottak. Az új tulajdonosok -a környéken például Botfán sokszor ezeket azonnal a rablógazdálkodás módszereivel kitermelték, amivel az egész országban hozzájárultak az erdősültség drasztikus csökkenéséhez. A 20. század elején már faanyag hiány mutatkozott Zalaegerszeg környékén, messzebbről kellett ideszállítani az épület- és tűzifát. 17 Szakács László: A zalaegerszegi erdők és az erdőgazdálkodás története a kezdetektől 2010-ig. In: Erdészettörténeti Közlemények LXXXVII. 4253. (A továbbiakban: Szakács László: A zalaegerszegi erdők...) 18 Haász Gabriella: Erdőkiélés Zala Vármegyében XVII-XVIII. században. Zala Megyei Levéltár XV. 2. Gyűjtemények 30. doboz 114. tétel 5. 278
