Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Farkas Gyöngyi: Termelőszövetkezetek elleni tüntetések 1953 nyarán. "Nem hallgatunk a kommunistákra, mert miénk a hatalom, mi rendelkezünk."
A következő fejezetben a megmozdulásoknak azt a szakaszát figyelhetjük meg, amelyben a helyi társadalom és a hatalom nyílt összeütközésére került sor. Mindegyik községben egy-egy nagyobb tömegtüntetésbe torkollott a téesztagok függetlenedési törekvése. A kollektív erőszak akkor jelent meg érdekérvényesítési módszereik között, amikor a helyi hatalmat másként nem tudták együttműködésre bírni. A konfliktus a belépési nyilatkozat körüli csatározásokban vált láthatóvá. A nyilatkozat birtoklása a tagok számára a szabadságot, a hatalom számára a nehezen létrehozott téeszek megmaradását, a „rend” védelmét jelentette. A tüntetések helyszíne a helyi hatalom jelképes épülete, a tanácsháza vagy a csoportiroda előtti tér/terület volt. Az emberek itt gyülekeztek a korábban megbeszélt időpontban, kora reggel, munkába indulás előtt vagy este, a munka befejezése után. Több esetben a reggeli tüntetés sztrájk is volt egyszerre, a tüntetők követeléseik teljesítésétől tették függővé a munka felvételét, az aratás megkezdését. Akciójuktól nyilvánvalóan azt várták, hogy a községlakók összetartását demonstráló hatalmas tömeg látványa majd meggyőzi, helyesebben inkább megrettenti az épületben tartózkodó, illetve az épülethez „tartozó” funkcionáriusokat, vezetőket. (Nyírbátorban 9-én este 100-110, Nyírvasváriban 9-én este 200-300, Nyírcsászáriban 10-én este 300, 11-én reggel 350, Biriben 10-én reggel 300 fő, Aporligeten 11-én reggel 150-200, Barabáson 11-én reggel 40-80 fő gyűlt össze) A tanácsházát és a csoportirodát (a porcsalmaiakhoz hasonlóan) a község lakói a hatalom jelképes épületeinek tekintették. A tüntetések alatt itt tartózkodtak a helyi hivatalnokok, illetve a tszcs vezetői és ide igyekeztek a tüntetés hírére a járástól és a megyétől kirendelt funkcionáriusok. Itt őrizték a belépési nyilatkozatokat is. A tüntetők és a hatalom konfliktusa mint a „kintiek” és a „bentiek” szembenállása nyert térbeli formát. Porcsalmán a tüntetők azt követelték, hogy a bentiek jöjjenek ki a tüntetők közé. Az 1953-as megmozdulásokon viszont a tüntetők akartak bejutni a irodába vagy a tanács épületébe, hogy hozzájussanak a belépési nyilatkozatokhoz. A hatalom tereinek megszállása a bentiek feletti uralom megteremtését is jelentette számukra. Az épületek „ostroma” - amelyre csak néhány községben került sor - azonban csak a tüntetők végső próbálkozása volt, amit a kollektív erőszak egyéb eszközeinek használata előzött meg. A gyülekező tömeg látványa, az embereknek a megszokottól eltérő térhasználata már önmagában is félelemkeltő volt. A tüntetők tudták, hogy demonstrációjuk sikere a tiltakozó tömeg nagyságától is függ, ezért igyekeztek minél több embert mozgósítani. Barabáson például, ahol az ÁVH 11-én éjszaka letartóztatta Szalma Istvánt, kora hajnalban felesége és testvére járta körbe a rokonokat, szomszédokat, csoporttagokat, hogy Szalma kiszabadítása érdekében tiltakozzanak a tanácsháza előtt. Mivel reggelre 35-40 ember gyűlt csupán össze, a később szintén letartóztatott Szűcs Mihály az arra járókat próbálta rábeszélni az akció támogatására: „[Mjaradjatok itt, míg vissza nem adják az emberünket!”63 - mondta az egyik tanú vallomása szerint. A tüntető emberek nagy tömege egyébként minden külön szervezés nélkül is figyelemfelkeltő volt és az addig kívülállókat is csatlakozásra késztette. A hatalom épületeit körülvevő embertömeg hatásgyakorlásának fontos eszköze volt a verbális erőszak: követeltek, fenyegetőztek, szidalmaztak. Szóbeli megnyilvánulásaiknak erős, megemelt hangon adtak nyomatékot. Az olykor együtt, olykor 63 Uo. 40. Szalma Lajos tanú kihallgatási jegyzőkönyve, Barabás, 1953. júl. 12. 260
