Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Oroszi Sándor: "M. kir. Erdőhivatal Apatinban"
Mi a teendő? Hamernyik szerint az önvetényülést sertéslegeltetéssel kell elősegíteni, míg a sarjaztatást az egészséges tüskök kímélésével (a törzseket akár előhasználattal levágni). Ugyanakkor a lágyfák mellé, közé, sőt helyett az amerikai (vörös) kőris behozatalát ő, illetve a hozzászólók közül többen javasolták. Akár úgy is, hogy az kerüljön főállományba, míg közé „valamilyen árnytürőt” kell ültetni. Tehát az őshonos lágylombok helyett idegenhonosokat. Ez utóbbiakat Roth Gyula ismertette. Máig ható tanulsága: „a nagyobb mennyiségben tenyésztett szarvas károsításai ellen biztos ellenszer nincsen... [az] az erdőnek teljes pusztulását okozhatja; a már lábrakapott hántás ellen pedig nincsen más orvosság, csak a golyó.” Majerszky István, aki a bellyei főhercegi uradalomban szerzett tapasztalatokat, tömören fogalmazott: „a természet ritkán újít fel, a mesterséges erdősítés ritkán hoz sikert”. Következésképpen náluk magas, akár 1 m-es tuskók meghagyásával próbálnak sarjakat „provokálni”, míg az ajánlott önvetényülés-elősegítést, azaz a sertések „alkalmazását” kivihetetlennek tartotta. A felújítási feladatok jobb megoldhatóságát leginkább a folyószabályozástól, illetve a fokok, gátak kiépítésétől, a vizek hullámterének rendezésétől várta. A vitából még néhány, többé-kevésbé gyakorlati tapasztalaton alapuló ismertetést, vélekedést kell kiemelnünk. Főleg azért, mert ma már alkalmazzuk azokat. Pető János a jégkár ellen fűzpásztát telepített volna, amellyel az értékesebb nyárállományokat kívánta megvédeni. Lőfi Jenő megpendítette: jól elvégzett szántásban, jó és teljes talaj előkészítés után kell csemetéket, illetve dugványokat tenni. Kőfalusi Győző a szaporítóanyag-termelésre kizárólag a csemetekerteket tartotta alkalmasnak. Ő írta le, hogy gyökeres dugványokkal kell erdősíteni, ami ma már természetes, mindenhol elterjedt. Rá kell még mutatnunk, hogy a századforduló erdészei úgy általában nem szorgalmazták a nemesnyárak ültetését, mert nem ismerték. Ugyanakkor a ma természetvédelmi szempontból újra „felfedezett” ezüst (szürke) nyárról kimondták: kár volna ültetni, fája csak tűzre jó (Majerszky). Feltűnő, hogy a lágylombok térszintjébe is erőltették a keményfát, főleg a kocsányos tölgyet és a már említett amerikai kőrist. Leginkább abból a meggondolásból, hogy amennyiben a termőhelyi viszonyok „ráfordulnak”, akkor legalább értékes fákat nyernek. Ma már tudjuk, hogy nem egészen így van. Az erdészek elve - írta Stark Dezső -: „a természet útmutatásai mindig figyelembe veendők. De ne felejtsük, hogy a természetnek vannak rejtett útmutatásai is, melyeket a látszatból kell kihámozni, felfedni, mert a látszat sokszor csal a természetben is. Ezt tapasztalom az ártereken.” Tehát további megfigyelések, további kísérletek...34 IV. Apatin környékén a dualizmus kori erdészeti politika két alaptételének, a meglévő fakészletek piacra juttatásának siettetésének és a mezőgazdasági célra alkalmas területeken az erdők kiirtásának érvényesülését figyelhettük meg. Összefoglalásként célszerű kiemelni, hogy a faeladások feltételezték az 1879. évi erdőtörvény szerinti üzemterv alapján való gazdálkodást. Az üzemtervekkel viszont minden fával 34 A kísérletek kapcsán hadd utaljunk Róth Gyula és Vadas Jenő kezdeményezésére, akik éppen Apatin környékén képzelték el egy szikkísérleti telep létesítését. Vö. Roth Gyula: A magyar erdőművelés különleges feladatai. Erdőműveléstan III. Bp. 1953. 107. 144
