Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Oroszi Sándor: "M. kir. Erdőhivatal Apatinban"
III. Az erdőfelújítások kérdését érdemes a lágyfákra korlátoznunk, mert jelen dolgozatunkban kimerítően csak ezt tárgyalhatjuk. A klasszikus (növény)zonáció szerint lágy lombfák a vizek közvetlen partjain, az árvízjárta részen telepednek meg. A századforduló megfigyelései szerint azonban csak a középvízszint feletti részeken maradnak tartósan meg. Azaz a folyó építő munkájának egy bizonyos szintet el kell érnie, hogy a fás növényzet ott megmaradjon. Még rendezett hullám- és ártér esetében sem lehet azonban azzal számolni, hogy az említett középvízszint feletti területeken „rendezett” lágyfaerdők állnak, hiszen a levágott, lefűződött kanyarulatok, a belső mocsarasodásnak indult területek környékén szintén füzek és nyárak jelenhetnek meg. Azaz puhafaligetek foltszerűen, többnyire a vízjárás változását „kirajzolva” találhatók az ár-, illetve hullámtéren. Erdőművelési, felújítási szempontból ez kiemelt figyelmet érdemel, hiszen az erdészeti törekvéseket akár néhány deciméteres szintkülönbség is meghiúsíthatja. „Az erdőtenyésztőnek - írták a kortársak - a természet útmutatását felhasználva, lehetőleg arra kell törekednie, hogy az erdő felújulása minél rövidebb idő alatt, s minél kevesebb költséggel, s lehetőleg ismétlések, pótlások mellőzésével teljes mértékben sikerüljön.”23 Az elméleti kiindulópont az erdészt tulajdonképpen egész életében kísérletezésre ösztökéli. S ennek a kísérletnek az eredményeit időről időre célszerű másokkal is megosztani, netalán másoktól módszereket (kísérleti eredményeket!) eltanulni, saját működési területen kipróbálni. Különösen így volt ez a Duna alsó folyása mentén, ahol a termőhelyi viszonyok közül az egyik legfontosabb, a víz szinte állandóan változott, évről évre más vízjárást mutatott. Divald Adolf idézett leírásában 1872-ben a mélyfekvésű részek felújítását így látta megvalósíthatónak: „A lágyerdőben az újraerdősítés sarjadzás útján következendik be; a hézagos helyeket pedig nyár- és fűzfadugványokkal keilend beültetni.”24 Az erdészeti üzemtervekben a lágyfaerdőkre fele-fele arányban tuskósarjaztatást és mesterséges (vetés vagy dugványozás útján történő) felújítást írtak elő. Mivel az apatini erdőhivatalban az előbb említett erdőterület-kikebelezések folytak, az erdősítési költségek a többi kincstári egységtől különösebben nem ütöttek el.25 A sikerességről-sikertelenségről részletesen nem szóltak, illetve azt a pillanatnyi idő- és vízjárási nehézségeknek tudták be.26 Az 1911. évről írott beszámolóban27 azonban már nagy, hektáronként 218 koronát is elérő erdősítési költségekről tudósítottak (az átlag 82 К/ha volt), ami mutatta: a felújításokban hiba lehet.28 Ugyanekkor mondta el Gesztelyi Nagy László, hogy a Duna magas vízállása az üzemtervekben előírt természetes felújulást lehetetlenné teszi. A mesterségest (fekete-)nyármagoncok 23 Nagy Károly: Árvízkárok és erdősítési kérdések. In: EL 1914. 613. 24 Divald A. i.m. 186. 25 Vö. Garlathy Kálmán: Adatok a kincstári erdők felújításáról. In: EL 1890. 256-263. 26 Vö. „A ... foganatosítandó erdősítéseknél mutatkozó hátramaradás legnagyobb részben a munkáshiány, a folyton dráguló magas napszámbérek, részben az országban uralkodó abnormális időjárásnak tudható be. ... További oka a hátraléknak a tenyészidő végén hirtelen, átmenet nélkül beállott téli időszak, amidőn az erdősítést sem csemeteültetéssel, sem pedig a Duna szigetein és árterületein szokásos lágyfadugványozást végezni nem lehetett többé.” In: A leghosszabb fél évszázad. Erdészetünk a kormányjelentések tükrében 1899-1941. Szerk.: Kollega Tarsoly István: Bp. 2004. (Erdészettörténeti Közlemények LXI. 204. (1908). 27 OL K-184. 1913-B/1-5937. 28 A legnagyobb, a fiumei Karszt befásításánál használt érték 149,5 К/ha volt. Vö: Oroszi Sándor: Karsztfásítás az Osztrák-Magyar Monarchiában, különös tekintettel a horvát tengermellékre és Fiume városára. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987. Bp. 1987. 486. 142
