Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Oroszi Sándor: "M. kir. Erdőhivatal Apatinban"
újra búzát termeszteni. így kiirtva, mezőgazdasági művelésre átalakítva - tulajdonképpen „bejáratva” - lehetett aztán a telepeseknek átadni, ott parcellázást végezni. A kérvényből hadd emeljük ki a továbbadást, az újabb árverés kérdését. Ahogy a 20. század első éveitől egyre többször került szóba a kincstári erdők házilagos kezelése (azaz a fát nem tövön, hanem rakodókon, részben feldolgozva próbálták eladni), úgy értékelődtek fel az ezzel kapcsolatos korábbi tapasztalatok. Az 1912. évi erdőtiszti értekezleten,16 ahol a főhasználatok mikéntjére és a fa értékesítésére vonatkozó javaslatokat Kuzma Gyula adta elő, az addigi eljárásokban némi változtatást javasolt. Korábban ugyanis a lágyfaerdőket többnyire téglaégetők vették meg, akik a kihasználást, szállítást maguk végezték. A keményfát pedig (ahol nem volt irtási kötelezettség) az erdőhivatal házilagos kitermeléssel, többnyire az erdőn eladva, a környékbeli lakosságnak juttatta. Kuzma azt javasolta, hogy az értékes keményfát tövön és szálanként, esetleg „kis vágásokban” - miként arra más vidéken már van példa - értékesítsék. „A fatörzset szálban vásárló kisgazda - érvelt- a megvásárolt faanyagot ugyanis nagy darabokban, tehát előnyösen szállítja háza udvarára, hogy otthon azt céljainak megfelelően feldarabolja. Ezt az előnyt a kisember, akit az erdőhivatal szocziális szempontból hivatásszerűleg boldogulásában támogatni köteles, sokkal többre értékeli, mint sem hogy az erdőhivatal ezt az előnyt saját jól felfogott érdekében is figyelmen kívül hagyhatná.” Igaz, nagyobb erdőbecslési feladatok adódnak, de - az említett „szocziális” szempontokon túl is- a fáért nagyobb összeget kaphatnak. A lágy lombfák kitermelését pedig - vélte Kuzma - házilag kell végezni, s azt az üzemi raktárakból közvetlenül értékesíteni, „hogy a kisemberek is direkte a termelőtől vásárolhassák meg olcsó áron a tüzeléshez szükséges faanyagot, mert ezen erdők hivatása elsősorban az, hogy a kisemberek házi szükségletét fedezze.” A kérdéshez mindegyik erdőgondnok hozzászólt. Az apatini azzal támogatta, hogy nála ne legyen előzetes becslés, mivel „rossz, gyönge tölgy és cserfa jön kihasználás alá”. így csak utólag, már a tűzifasarangokban állapítsák meg a fatérfogatot, illetve az érte járó pénzt. A bezdáni erdőgondnok mindkét erdőféleségnél kifogással élt. Szerinte a bezdáni hajóácsok nem fognak tövön fát venni, mivel sem a gallyal, sem a tuskóval nem tudnak mit kezdeni. Ezért a keményfát csak kevés helyen, kis kiterjedésű vágásokban javasolta - próbaképpen - árverés útján eladni. Ugyanakkor kiállt a korábbi lágyfa-értékesítési eljárás mellett, mondván, a környéken nincs elég munkás, aki azt kitermelné és kifuvarozná. A doroszlói erdőgondnok szintén a keményfaerdők házilagos kitermelését javasolta. Ő elsősorban attól tartott, hogy az álló fák nem mindegyike kél el, s a bent maradókat a kincstárnak kell házilag feldolgoznia. A lágyfa értékesítését pedig a Duna-parton, például gyufaipari alapanyagnak, látta megvalósíthatónak. A palánkai erdőgondnok a nyári becslést, az őszi árverést, majd az iparifa azonnali kitermeltetését szorgalmazza. Ezzel ugyanis- vélte - a bent maradó fákat, amelyek elsősorban tűzrevalót adnak, még házilag lehetne kitermelni. A lágyfát helyenként - például a dunabökényi (Mladenovo) erdőben - tövön kívánja eladni (mert a lakosok „ezen a vidéken nem kapnak ele16 MOL K-184. 1913-B/1-274. Az erdőtiszti értekezleteket év elején tartották, ahol az előző év eseményeit értékelték, illetve meghatározták a további feladatokat. Az értekezletre az erdőgondnokok megadott témák és szempontok alapján írásbeli jelentést készítettek. A beérkezett jelentések tartalmát egy-egy előadó összefogta, róla előadást tartott, majd megtárgyalták, határoztak és továbbították az ügyet a minisztériumba, illetve a helyben elintézendőkről döntöttek, felelősöket neveztek meg. 139
