Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Oroszi Sándor: "M. kir. Erdőhivatal Apatinban"
lyeztessék valamelyik sóhivatalhoz”); helyette a kamara küldjön ki szakértőt. Annál is inkább - szólt a javaslat mert itt-ott elkezdték a makkvetéses erdősítést, sőt a házak, telkek körül a fűzültetést. Ez utóbbihoz a dugványokat a Duna-szigetekről lehet beszerezni, de csak megfelelő útmutatás alapján, ami az erdősítés során sem nélkülözhető. A továbbiakban mind az erdők mezőgazdasági célú irtása, mind a tölgy- és fűzerdők felújítására vált a vidék egyik alapvető erdészeti feladatává, amelynek lépéseit, eredményeit célszerű áttekinteni. II. A szabad és korlátozások nélküli erdőhasználat megakadályozására a bácsi (Вас) kincstári erdőmester (székhely: Doroszló - Doroslovo) 1787-ben szabályrendelet-tervezetet állított össze.4 Ebben a hétfőt és a pénteket javasolta faizási napnak kijelölni, míg máskor az erdőben való járáskelést megtiltandónak vélte. Szintén fontosnak tartotta, hogy a lakosok tűzre csak dűltfát szedjenek, míg az erdők felújítását a 16, illetve 20 évre kiterjedő legeltetési korlátozástól remélte. Tordy Ferenc ezen javaslatainak lehetett némi foganatja, mert a telepes(jobbágy-)telken lakók legalább a faizásra kijelölt napokat betartották. Amit viszont az erdészeti személyzet nem tudott megakadályozni, az az irtások, a mezőgazdasági célú erdőátalakítások voltak. Ennek ellenére egy 1838-ból származó irat szerint a fa iránti kereslet növekedésével az erdők osztályozása és hasznosítása a kornak megfelelő szinten volt. (A 19. század elején a kincstári jószágigazgatóság Zomborban - Sombor - székelt.) Hadd jegyezzük azonban meg, hogy a vidék végig a népességtelepítések egyik célterülete volt, s ennek folytán az erdőfogyás nemcsak a már „törzsökösnek” számító lakosság tevékenységéből, hanem az új telepesek hely- és gazdaságfoglalásából is következett. Ezt a fafogyást csak némileg mérsékelhette például Mária Terézia 1763-ban kelt rendelete, amelyben kimondta: „köteles minden települő legalább húsz jegenyét és tizenkét eperfát ültetni az udvarára, vagy háza elé, kertjében pedig gyümölcsfákat nevelni.”5 Mind a pozitív, mind a negatív természetátalakítás szempontjából nem feledkezhetünk meg a Ferenc-csatorna építéséről. Az 1802-ben elkészült mű fontos hajóútnak (így faanyag-szállítási lehetőségnek) és lecsapolási bázisnak számított.6 Az 1848-49. évi események, majd az azt követő időszak az erdők megőrzése szempontjából igen-igen rossz periódusnak számít. Igaz, az erdőkárosításokat a 60- as években sikerült visszaszorítani,7 de a kincstári erdőket 1872-ben bejáró Divald Adolf úgy látta: az erdőőri személyzet közül sokan „vétkeznek”.8 A helyzetet súlyosbította, hogy a Duna menti kincstári erdőkben a jobbágyi-telepesi szolgalmak még ekkorra sem voltak megváltva. A vidék jó fakelendőségi viszonyaira utal viszont, hogy az alkotmányos kormány a zombori (és apatini) erdőuradalmakat, -hivatalokat nyereséges állapotban vette át, tarthatta.9 4 Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár I-III. Bp. 1896. II. 534-538. és III. 438-447. 5 Bodor Antal: Délmagyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra. Bp. 1914. 16. 6 Korompai Gábor: Az Alföld víziútjai. In: Alföldi Tanulmányok XI. kötet. 1987. Békéscsaba 1987.171. 7 Kovacsics Ede: Erdőkárosítások a doroszlói k. erdőhivatal kerületében. In: EL 1868. 361-363. 8 Divald Adolf: A bácskai kincstári erdőkről. In: EL 1872.122. 9 - -: A magyar birodalom államerdőségeinek 1870-ik évi költségvetése. In: Az Országos Erdészeti Egyesület Évkönyve az 1869. évre. Szerk.: Bedő Albert. Pest 1870.153. 134
