Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)
Tanulmányok - Gergely Gábor: A járási beosztás története a Magyar Mezőgazdasági Múzeum közigazgatási térképeinek tükrében a 18. század elejétől 1950-ig
A JÁRÁSOK NEVE ÉS A NÉVADÁS TÍPUSAI A járások történetének egyik legérdekesebb része annak vizsgálata, hogy a különböző korokban a járások milyen nevet viseltek, illetve hogy a járások elnevezése mutat-e valamilyen összefüggést történeti-néprajzi tájnevekkel. Amint az a fentiekből kiderült, a járások történetének korai szakaszában a járásokat egyszerűen római számokkal látták el vagy a szolgabíró után nevezték el, általában a Processus Domini XY („XY járása”) megjelölést használva. Tekintve, hogy a szolgabírók a járásokban évente váltották egymást, ez a módszer nem volt praktikus, így már a 16. századtól kezdtek megjelenni más típusú elnevezések is. így például a már korábban említett 17. század eleji dekrétumokban előfordulnak olyan járásnevek mint alsó, felső, hegyentúli (Trencsén), dadai, szabolcsi (Szabolcs) vagy egerszegi, szentgróti, Lesencén túli (Zala) stb. Ezeket a - feltehetőleg egyelőre - nem hivatalos megnevezéseket párhuzamosan használták a korábbi megnevezésekkel, így egy adott járást akár több különféle néven is említhettek egyszerre. Veszprém vármegye 1780 előtti három járása előfordul I., alsó vagy veszprémi, II., középső vagy devecseri és III., felső vagy pápai nevekkel is.40 A 18. század elejétől figyelhető meg az a törekvés, hogy minden járásnak egy, egyértelműen azonosítható és hivatalosan használt elnevezése legyen. Ez azonban egy hosszabb folyamat része volt, mert még az 1773-as Lexicon Locorum is mutat következetlenségeket és ellentmondásokat. A 19. század legejelére azonban már kialakult az a névadási rendszer, amely egészen az 1870-es évekig használatban volt, és amelynek elemei bizonyos megyék esetében egészen 1950-ig megmaradtak. Egy korábbi fejezetben már rámutattunk a járások határai és a természetes határok, illetve az ezek által körbefogott történelmi-néprajzi kistájak közötti szoros összefüggésekre. Megjelennek-e ezek az összefüggések a járások elnevezésében is? A rendelkezésre álló források szerint a válasz - legalábbis az 1876 előtti időszak esetében - egyértelműen igen. Azok a megfontolások, amelyek a magyar népi tájszemléletre vonatkoznak, szintén érvényesek a járások elnevezésére is: „Idegen tőle mind a geográfiai látásmód, mind a mesterkélt névadás. Elsősorban a felszín tagolódásához igazodik, annak jellegzetességeit ismeri föl [...] A tájnevek általában tömörek, ritka közöttük az összetett, bonyolult kifejezés. A névtípusok igen régiek.”41 A fenti megállapításhoz tehetjük hozzá a magyar járások elnevezésének a 19. század végéig fennálló azon sajátosságát, hogy névadáskor kizárólag az adott megyén belüli szempontok érvényesültek, így több megyében is lehettek azonos nevű járások (például tiszai, hegyentúli), mert a hivatalos névhasználat is tükrözte az egész országra kiterjedő földrajzi látásmód hiányát, a helyi jellegzetességek és hagyományok dominanciáját. Mint látni fogjuk, még a polgári korszakban is, amikor már a járások elsöprő többségét székhelyük után nevezték el, volt kb. három tucat olyan járás, amely vagy megtartotta történelmi nevét, vagy új nevét történelmi-néprajzi kistájakról kapta. A fentiek alapján a 16. század végétől 1920-ig a következő típusú névadási jellemzőkkel találkozhatunk: Számozás. A legkorábbi módszer, a járások római számokat kaptak I-től IV-ig. A 18. század elejére ez az elv már erősen elavult, csak Szepes megyében maradt fenn kb. 1780-ig és Turócban egészen 1862-ig, de ekkor már kiírva (primus, secundus stb.). 40 Ila Bálint-Kovacsics József: Veszprém megye helytörténeti lexikona I-II. Bp. 1964. 23-24. 41 Kósa László-File Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi Tanulmányok. Bp. 1978. 46. 131
