Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Beck Tibor: Hagyományos borkészítés a Magyar Mezőgazdasági Múzeum régi fényképein
helyének, idejének illetve forrásának megnevezése) állnak. A gyűjteményben jelentős számú szőlészettel-borászattal kapcsolatos fotónegatív található. A gyűjtemény másik része a Diapozitív Gyűjtemény, amely a negatívtárhoz vagy a pozitív gyűjteményhez képest kicsiny, ám igen érdekes gyűjtemény. A diafotók a második világháború utáni magyar mezőgazdaság időszakából valók, az utolsó darabok az 1980-as évekből származnak. A diagyűjtemény a mezőgazdasági termelésen túl tartalmaz néprajzi dokumentumokat és természetfotókat is.2 A TRADICIONÁLIS SZŐLŐ- ÉS BORKULTÚRA JELENTŐSÉGE MAGYARORSZÁGON A történelmi Magyarország ezeréves tradicionális szőlő- és borkultúrája a magyarság és a Kárpát-medencében élő nemzetiségek egyaránt magas szintű szőlészetiborászati szaktudásának interaktivitásából jött létre, amely a Kárpát-medence kiváló szőlőtermesztési adottságait felhasználva, egyetlen nagy, szinte összefüggő borvidékké varázsolta hazánkat. A történelmi Magyarországon aki csak tehette, szőlőt művelt, de a nagy többség kis területen, elsősorban saját fogyasztásra. A saját termelésű jó minőségű bor társadalmi hovatartozástól függetlenül rangot adott megalkotójának. A szőlőművelésben való részvételt jól mutatja, hogy míg a teljes mezőgazdasági földterületnek közel 50%-a, addig a szőlőterületnek csak alig 10%-a volt a nagybirtokosok tulajdonában. Monokultúrás szőlőművelés azonban csak a legkiválóbb adottságú területeken (pl. Tokaj, Eger, Szekszárd) alakult ki. A tradicionális magyar szőlő- és borkultúra a termelői és fogyasztói kultúra egysége volt. Európában szinte páratlan sokszínűség jellemezte, ami a magyar borvidékek változatos talajadottságainak, jelentős eltéréseket mutató mikroklimatikus viszonyainak, a termesztett szőlőfajták nagy számának és az ország szőlősgazdái által végzett áldozatos munkának volt köszönhető. A magyar szőlő- és borkultúra három gyökérből táplálkozott: a honfoglaló magyar törzsek keleten szerzett ismereteit a katolikus egyház által közvetített nyugati szaktudással ötvözve, a kárpát-medencei pannon tradíciót felhasználva alakult ki. A tradicionális magyar szőlő- és borkultúra gyökerei tehát az antikvitásig, a Római Birodalom virágkoráig nyúlnak vissza. A szőlő az egyik legrégebbi kultúrnövény, szinte egyidős az emberi civilizációval. A szőlőből készített bor az emberiség egyik legősibb szakrális itala, amely különleges helyet foglalt el már a legrégibb civilizációk kultúrájában is. A szőlő- és borkultúra bölcsője Transzkaukázia volt, ahol Kr. e. 3000-5000 évvel kezdték a ligeti szőlőt a településekhez közel fekvő összefüggő szőlőskertekben művelésbe vonni és belőle bort készíteni. Az Itália déli vidékein a görögök által meghonosított szőlő- és borkultúra, az etruszk hagyományokkal kiegészülve a római légiók hódításai nyomán terjeszkedett tovább egész Európában. Az ókori szőlőművelés és borkészítés fejlődésének csúcspontját a Római Birodalom virágzásával egy időben érte el. Ekkor élte első fénykorát a kelta alapokról indult pannóniai szőlőtermesztés is. Pannóniában a borfogyasztás általános volt, vízzel keverve itták, fűszerekkel ízesítették, gyógynövényekkel dúsítva gyógyszerként is használták. A Római Birodalomban alkalmazott 2 Beck Tibor: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Fotónegatív és Diapozitívgyűjtemény ismertetője In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Honlapja, Gyűjtemények, FD 52
