Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Bányai József: A vadászat tárgyi eszközei
zása különösen Németországban terjedt el, és a folytonos tapasztalat alapján szinte minden vadfajnak megvolt a maga speciális csapdája. Haynauban (Szilézia) ezeknek a vadászati eszközöknek gyártása iparszerűen folyt. A XIX. század végére már Európa-szerte elismertek voltak a Weber és Pieper gyárosok által készített csapdák.23 A kártékony állatok fogására a vastőrön, tányérvason kívül még számos csapdafélét alkalmaztak az erdőőrök, vadőrök és a vadászok: csapóládák, kaptányok, kelepcék, vermek, hurkok és cseklyék. Utóbbi kettőt szinte kizárólag a vadorzók használták. Magyarországon a csapdázás széles körben sosem terjedt el, helyette a vadászok a kényelmesebb megoldást, a mérgezést részesítették előnyben (Sztrichnin). A csapóládák és tányérvasak szakszerű felállítása ugyanis nagy hozzáértést igényelt, a csapóvas alkalmazása pedig óvatosságot, rendkívüli szakszerűséget kívánt meg használójától. A tányérvasakat télen a vad váltójára helyezték ki, míg a csapóládákat tavasztól őszig alkalmazták. A csapóláda róka, macska, nyest, görény, menyét, illetve kisebbtestű kutyák fogására alkalmas. A XX. század elején a vermek már divatjukat múlták, a hurkokat és cseklyéket pedig az orvvadászok használták, előbbit rézdrótból, utóbbit pedig lószőrből készítették. Az apróvad, fácán, fogoly, fürj legnagyobb ellensége a héja. Az ellene való védekezésre a héjakosarat alkalmazták. Ezt a fogóeszközt a fácánosokban még az 1940-50-es években is használták. Drótfonatból készítették, fafenékkel. A kosár tetejére helyezték a csapóvasat, csalinak galambot használtak. Az egész szerkezetet egy 3-4 m magas oszlopra erősítették, útkereszteződésekben, vagy nagyobb tisztásokon állították fel.24 Magyarországon a vadászati szaksajtó már az 1930-as évektől közölt olyan cikkeket, amelyekben kiváló szakemberek, vadászok tiltakoztak a különféle csapdák alkalmazása ellen, s ha nem is ezeknek az írásoknak a hatására, de alig két évtized elteltével ezek a vadászati eszközök szinte teljesen kiszorultak a használatból. Újra reneszánszát élte a vadászpuska és a méreg. A múzeum gyűjteményében 14 csapda található. A vadászeszközök felsorolásakor feltétlenül említést érdemelnek a távollévő tereptárgyak, illetve a vadászat tárgyát képező állatok jobb megfigyelésére szolgáló kereső látcsövek. A XVIII. század eleje óta használták a rendkívüli nagy fényerősségű, nem fordított képet adó ún. Galilei-féle látcsöveket. Az első kétcsövű, prizmás látcsövek a XIX. század végén kerültek forgalomba és terjedtek el egyre szélesebb körben a vadászok között. A kor legkiválóbb prizmás látcsövei: Carl Zeiss, Hensoldt, Wetzlar és a Voigtländer márkák, a Galilei-látcsövek közül a Voigtländer, Gérard, Busch és a Charlottenburg. A XX. század elejének szokásai szerint sík területen 5-6-szoros nagyítású, magas hegységekben a 8-10-szeres nagyítású látcsövet tartották a legmegfelelőbbnek. Vadászatok alkalmával ritkán használt, mégis igen praktikus eszköz volt a hótalp. Eredetét Szibériához kötik a kutatók, elterjedése a skandináv országokra volt jellemző. Magyarországon a székely vadászok Erdélyben rendkívül sok formában készítették, s nemcsak a nagy hóban volt használatos. A pákászok, csikászok a lápvidéken is gyakran viselték, így védekezve az elsüllyedés ellen. Vízivadvadászatok alkalmával az igen óvatos vadkacsák éberségének kijátszására gyakran alkalmaztak csalikacsákat. Az 1860-as években Ausztráliában már használták ezeket a fából és nádból készült eszközöket, egy évtizeddel később már a magyar vadászlapokban is hirdették a nádból és gumiból készült csalikacsákat. 23 Vadász-Lap, 1889.467. 24 Vadászat. 1925. 382. 134
