Estók János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2005-2007 (Budapest, 2007)
GYŰJTEMÉNYEK - Csorna Zsigmond: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Munkaeszköz-történeti Archívuma és tudományos jelentősége a kutatásban
sok. 28. Ampák. (Baja.) 29. Szakok vagy mereggyűk. 30. Halászfontok. 31 Bárdok. 32 Hasító kések. 33. Bográcsok. 34. Bárkaorról való bőgők. 35. A bárkacsárda képei. 36. Bárkasütő vasak. 37. Hálókötő tű. 38. Halsütő rácsok. c) Vadászat: 1. Vadcsalogatók 2. Fogóvasak, csapdák. (Borz-, róka-fogók, farkas-csapdák.) 3. Tőrök. 4. Puskaporszaruk. 5 Golyóöntő minták. 6. Fisekek, adagolók. 7. Régi puskaagyak. 8. Csiklék. (Vízivad-fogók.) 9. Hócipők. 10. Mozsarak. Magyarországon a rendszeres munkaeszközgyűjtést és -kutatást - még ha sokszor csak a tárgyak díszítettségéért is - 1869-1870-ben Xántus János kezdte meg, mint egy kelet-ázsiai piackutató tudományos és kereskedelmi expedíció tagja, majd később Eötvös József megbízásából a tárgygyűjtő munkáját tovább folytatta. Rómer Flóris segítségével ugyancsak ő gyűjtötte az 1873-as bécsi világkiállításra az első nagyobb néprajzi anyagot. A későbbi (az 1885-ös országos, az 1896. évi ezredéves) kiállítások az eszközgyűjtésre további ösztönzést adtak, melynek végső egyéni nagy teljesítménye Herman Ottó munkaeszköz-gyűjteménye lett. Az 1896. évi millenniumi kiállítás az ország nemzeti-etnikai kisebbségeinek is fontos bemutatkozási lehetőséget kínált, különösen a monarchia agrárvállalkozói számára, akik számos munkaeszköz képes hirdetését, innovációs ábrázolását tették közzé a katalógusokban, ezzel is jelezve részvételüket, gazdasági súlyukat. A 19. század második felében a kutatás és érdeklődés alakulása szerint, a magyarországi népéletből, jellegzetes munkaeszközökről több képet, kőnyomatos metszetet közöltek a korabeli lapokban, így a (hangulatosnak tartott) régi és újabb eszközökről is. Ezek az életképek, leírások vagy valódi képek többször visszaköszöntek, egyik újság a másiktól vette át őket, ami a képek közkedveltségét is mutatta. A képek nemegyszer művészi színvonalúak is voltak, sokszor egyféle idealizált hangulatot tükröztek mind a korabeli társadalomról, mind az ábrázolt szakmunkáról. A 19. század végén többek közt Jankó János (a nagy néprajzkutató édesapja) és társai grafikusi mívességű, elkülöníthető stílusú metszeteivel találkozhatunk. Ezeken a képeken a gazdákat jellegzetes munkaeszközeikkel együtt ábrázolják. így ezek a munkaeszközök nemcsak a munkavégzést mutatták az adott közösségre jellemzőnek tartott eszköz révén, hanem foglalkozási ágakat is meghatároztak (például vincellérek, bognárok-pintérek, kulcsárok, borkereskedők, korcsolyások és fuvarosok). A népéleti képek munkaeszközei így egy-egy speciális termelőkultúra, életmód meghatározó eszközei is voltak, amelyek történetileg-néprajzilag meghatározottak, formájukban, változásukban, elsődleges és másodlagos funkciójukban, használatukban is jellegzetesek, esetleg meghatározói voltak a kornak, a régiónak, jellegzetességei akár a kisebbségi termelő kultúrának is. Ezért, mint történeti adatsorokat hordozók, a munkaeszközök, a termelőeszközök vizsgálata, összegyűjtése, feldolgozása még számos új összefüggésre adhat módot. Ezeken a képeken, az adott nemzeti-etnikai kisebbségeket a jellegzetes munkaeszközeikkel, szerszámaikkal ábrázolják. így ezek a munkaeszközök nem csak a munkavégzést mutatták, hanem egyben egyféle karakterisztikus, az adott nemzeti kisebbségekre jellemzőnek tartott eszköz révén foglalkozási ágakat is meghatároztak. (A cigányokat kovácsként, üstfoltozóként, kefekötőként, teknővájóként, a németeket állattartó-tejtermelő, szőlőtermesztőként, a románokat csebresekként, a szlovákokat tutajosokként, szénégetőkként, a zsidókat kereskedőkként, vándorfelvásárlókként stb. ábrázolták.) Az eszközök vizsgálata így sokkal tágabb felismerésekhez vezethet, mintha csak például