Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2001-2004 (Budapest, 2004)

TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK - Csók Márta: A Montessori-pedagógia elmélete és gyakorlata a múzeumpedagógiában

kényből font vékák, kosarak, vesszőből font terménytartók, gyékény gyermekjátékok, bogáncs bababútor, vesszőcsörgő, madárka vesszőből. Fontosabb gyógynövényeket és fűszernövényeket ismertünk meg (pl. zsurló, édeskömény, kutyabenge, festőmályva, kakukkfű, pemetefű stb.), amelyekkel a foglalkoztatóban is találkozhattak. Részletesen foglalkoztunk a - már ősi időkben is gyűjtögetett - méz szerepével, jelentőségével, méhkaptárakat néztünk meg, és beszéltünk a méznek a gyógyításban betöltött szerepéről is. Ezt követően a „Hagyományos szarvasmarhatartás" c. kiállítást kerestük fel. Célom volt érzékeltetni a gyerekekkel, hogy az ember nemcsak elvesz a természettől, hanem folyamatosan ad is a természetnek, folytonos körforgás van ember és környezete között. Itt az állattenyésztő embert ismertük meg, aki azért vesződik az állatokkal, mert élelemre, igavonóra, közlekedési eszközre van szüksége, azaz hasznára vannak. A gyerekekkel megbeszéltük: nemcsak a régi emberek, mi is együtt élünk a természettel, életünket még ma is alapvetően meghatározza. A különbség annyi, hogy mindannyian másként viszonyulunk - korunktól, lakóhelyünktől és életkörülményeinktől függően - a természethez. Van, ahol csak „portyázunk" - így az erdőkben, a fák tetején, a vizek mélyén -, van, ahol kemény munkával állatokat tartunk, így például a pusztákon, ahol a magyarság híres és szép állata, a szarvasmarha legel. Mit ad nekünk a szarvasmarha? Külön-külön megbeszéltük, hogy bőrét, csontját, húsát és tejét is hasznosítani tudjuk. Fontosak ezek a számunkra, de különösképpen fontosak voltak a régen élt falusi emberek számára, akik élelmüket, ruháikat, szerszámaikat részben a természetben fellelhető, részben az általuk tenyésztett állatokból, termesztett növényekből nyerték. A gyermekfoglalkoztatóban előkészítettük a környezetet a gyerekek számára, ami a következőket jelenti: asztalok csoportok szerint elrendezve, az egyes asztalokon eszközök előkészítve (lásd alább részletezve), külön elhelyezve, kiállításszerűen a múzeum gyűjteményéből kiemelt, XIX. századi paraszti használatú tárgyakkal bemutatva a régi emberek „mindennapi életének eszközei": kendervászon asztalterítő, lenvászon kenyérruha, mázas levesestál tányérokkal, fa merőkanállal, vizeskancsó és vizeskorsó, fa sótartó. Ezt követően a foglalkoztatóban öt előkészített asztalhoz telepedett le az öt csoport, és „vetésforgószerűen", a csoportok egymást követve dolgoztak az alábbi szempontok szerint az eszközökkel. Minden csoport hozzájutott minden asztalhoz, eszközhöz, és annyi ideig foglalkozhatott vele, ameddig a csoport tagjai meg nem oldották az összes feladatot. Az eszközöket a Montessorieszközök analógiájára terveztem, vagy a múzeumban készítettem. Minden asztalnál irányított és segített egy-egy előre „kiképzett" szülő, illetve a kísérő pedagógus vagy a múzeumpedagógus.