Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)
Paikert Alajos: Életem és korom (Egy emlékirat a múzeum Adattárának őrizetében) Közzéteszi: TAKÁTS RÓZSA
Pozsony törzsökös polgárai ugyan túlnyomókig német, azaz osztrák eredetűek voltak akkor, de őszintén magyar érzésűek. Tisztviselő rétege, orvosai, ügyvédei, mérnökei már nagyobb részben magyarok, vagy egészen magyarrá vált odavalósiakból állott. Az ifjúság, fiúk és leányok, az ottani jogakadémia, főgimnázium, líceum, leányintézetek tanulói akkor már mind lelkes magyarok voltak. A katonai társadalom abban az időben természetesen még teljesen „közös" szellemben nevelkedett és még túlnyomókig ilyen mentalitású volt. A városban és környékén a magyarság, a németség és a szlávság (szlovákság) állandóan egymással érintkezett és sokszor össze is házasodott, komolyabb súrlódásokra nem emlékezem, ellenkezőleg az egyetértés a három nemzetség között mindig J)éldás volt. A gimnázium felsőbb osztályaiban marsokatfoglalkoztam természettudományokkal, bölcselettel, földrajzzal, néprajzzal, történelemmel. Számtalan kirándulást tettem, hol családommal, hol pedig barátaimmal, főleg Dégen Árpáddal és Bosáczky Gézával. Ezek lettek legbensőbb barátaim, akikkel állandóan eszmét cseréltünk, együtt tanultunk, kutattunk, olvastunk, festegettünk, kirándultunk, sportoltunk. Bosáczky Géza, kiből erdész lett és sajnos egészfiatalkorában meghalt, egészen kiváló tehetségű és jellemű ifjú volt, kinek elvesztését ma is fájlalom és siratom. Mintfestő és filozófus bizonyára az elsők közé küzdötte volna fel magát c Dégen Árpáddal a gimnázium első osztályától kezdve végig a matúráig mindig együtt voltam, legtöbbször egymás mellett is ültünk az iskola padján. Később Budapesten is, én jogot tanultam, ő orvostudományt, de igen gyakran együtt voltunk, sokat vitatkoztunk, de mindig barátságosan, igazi testi-lelki barátok voltunk mindvégig. Árpád sajnos néhány évvel ezelőtt 1 " halt meg, legőszintébb sajnálatomra és örök bánatomra. Akkor még kevés vasútvonal és kevés gőzhajójárat volt, autók, autóbuszok, repülőgépek, rádió és hasonlók akkor még nem léteztek, a biciklinek csak a nagykerekű válfaja volt még ismeretes, a sport főleg csak lovaglásra, vadászatra és korcsolyázásra szorítkozott. De mennyivel kedvesebb, színesebb, meghittebb, élénkebb és közvetlenebb volt akkor az egész felfogás és élet! Némelykor talán kissé szertartásosabb, formásabb, finomabb, úribb és tartalmasabb is. Pozsonyban előbb a vármegyeháza és a Keresztesek temploma közelében fekvő Szél utcában (Windgasse), később pedig a Ventur utcai hatalmas Wittmann-ház első emeletén laktunk. Az előbbi kis mellékutcában lévő jelentéktelen ház második emeleti lakásában szüleim, kik mindketten nagy zenebarátok voltak (atyám nagyon jól hegedült, anyám kiváló althanggal igen jól énekelt), ott Pozsony legjobb intelligenciájától látogatott, intim zeneestélyeket tartottak. Csak klasszikus zene, Haydn, Bach, Beethoven, Mozart, Boccherini hangzott ott el. Leginkább quartettek, melyeken az első hegedűt Dávid István, a violát Gessler, a cetlót Dohnányi Frigyes, a zongora részt Lederer Mathild baronesse játszotc Paikert naplójából: 1887. nov. 6. Mindig nézem Selmecet, hol fog esni. ... Szegény Géza! Papa kérlelhetetlen maradt, még azt sem akarta megengedni, hogy nálunk lakjék. 1888. febr.27. Ma kaptam levelet Gézától, hogy ki lett nevezve műszaki gyakornoknak Besztercebányára már febr. 1-től. Végre tehát megvan az állása. Kíváncsi vagyok Géza harcára az erkölcstelenséggel szemben. 1888. dec. 30. Ma kaptam a gyászjelentést, hogv 1888. dec. 28. Péntek, Géza meghalt tífuszban, 23 éves volt. (Paikert) (4. napló - OSz.K. Kézirattár Quart. Hung. 3264/2.)
