Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
CSÓK MÁRTA: Szolgáltatás vagy hivatás? (Múzeumpedagógia a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban)
A foglalkozáson való részvétel (különösen az első osztályosok esetében, akik az iskolai szemléltetőeszközök hiánya miatt „kiéhezve" érkeznek hozzánk) másfél órája alatt a gyerekek szinte észrevétlenül jutnak rengeteg új ismerethez . Ráadásul azért is nehéz dolguk van, mert a fővárosban élnek, így csak nagyon esetleges és kevés benyomásuk van még a falu világáról is, nemhogy a szántóföldről. A legnagyobb nehézség és legizgalmasabb pedagógiai feladat az, hogy meg kell tehát érteniük egy tőlük idegen tárgyi világot, amely a mesék (elsősorban a népmesék) miatt ismerős ugyan számukra, ismereteiket azonban csak erre alapozni nem lehet. Ha ugyanis folyamatosan a mesékre hivatkozunk, hamar felkeltjük a gyerekek érdeklődését, ez azonban azzal a veszéllyel járhat, hogy a megszerzett ismereteket, sőt az egész kiállítást is a „nem valóságos, mesei" birodalomba helyezik. (Szerencsénkre a pedagógusok általában a kiállításlátogatás előtt is és után is még sokat foglalkoznak a témával, pl. tudunk róla, hogy mai mezőgazdasági munkákat - pl. gépeket - is megmutatnak a gyerekeknek, így az összehasonlítás révén jobban fel tudják fogni a nagy időtávot azok a gyerekek, akiknek még időfogalmaik nem, vagy csak Ids mértékben alakultak ki.) A foglalkozás egyik legfontosabb közlése (s itt a kiállítás koncepciója nagyjából egybeesik a múzeumpedagógiai célokkal), hogy Magyarországon a 19. század második felében áttértek a sarlós aratásról a kaszásra (már ahol lehetett, a hegyvidékeken nem), mert a nagyarányúvá vált gabonatermesztés megnövekedett állatállományt vont maga után, az állatoknak pedig szükségük volt istállóra, dómra, amelyet a levágott gabona szárából készítettek. Ezt, mint a kiállítás egyik legfontosabb tanulságát és agrártörténetünk fontos tényét, minden foglalkozáson hangsúlyozzuk, hiszen ennek megértése, tárgyainak szemlélése, használatuk ismerete világossá, élővé teszi az elvontnak tűnő, száraz tankönyvadatot. Láthatjuk, hogy a múzeumpedagógus irányított, tudatos munkájának eredményeképpen sok helyen létrejön a dinamikus kapcsolat ebben az ún. statikus kiállításban is, ahol enélkül ez a lélektanilag oly fontos folyamat nem játszódhatna le. A gyerekek a mesékből ismert tárgyakat (borona mint a boszorkány fésűje, vagy akadály, amit a menekülő szerelmesek után hajít), eszközöket (kenyérsütő lapát, amellyel a gonosz boszorkány Jancsit és Juliskát a kemencébe akarta dugni) és munkákat (szántás, amit a szegény ember legkisebb fia a király szőlőjében egy éjszaka alatt elvégez) a mindennapokba helyezik és mint valóságos és hétköznapi mezőgazdasági eszközöket látják őket. Létrejön a dinamikus kapcsolat, lűszen az ismeret a múltból (személyes élmények helyett mesékből) a jelenbe érkezik, amit az is segít, hogy általában kézzel érinthetik, megfoghatják ezeket az eszközöket. A kisgyerek újonnan szerzett ismereteit azonnal kötheti az óvodában vagy iskolában épp akkor szerzett ismereteihez, és - reményeink szerint - a fenti módszernek köszönhetően friss ismereteinek nagy részét aktivizálni tudja később, ha majd már történelmet, földrajzot tanul. Kérdvekifejtő módszer alkalmazásával, a munkavégzés mozdulatainak feüdézésével, énekléssel, dramatikus elemek beépítésével vidám, nyitott hangulattal igyekszünk megkönnyíteni az ismeretszerzés útját a foglalkozásnak ebben a részében. De ez még önmagában kevés lenne! A szántás-vetés-aratás munkafolyamatainak megértetését követően eljátsszuk ,4 part alatt" c. népköltést úgy, hogv 7 minden versszakához megkeressük a kiállításban is látható eszközt, tárgyat, illetve ezt a már megszilárdított ismeretet úgy erősítjük tovább, hogy a népköltést el is játsszuk. Ez biztosítja a vidám, oldott hangulatot a foglalkozás egészére.
