Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

PÁLÓCZI HORVÁTH ANDRÁS: Középkori régészetünk újabb eredményei és a környezeti régészet

sikerült pontosan rögzítenie. Ugyancsak ő figyelte meg, hogy a különböző korok településeinek a vízhez viszonyított elhelyezkedésében eltérések tapasztalhatók.

15 Később ugyanezen a vidéken folytattunk kutatásokat - mint ahogy fentebb erről már beszéltünk -, a régészeti gyűjtés során a vízrajzi térkép pontosítására is törekedtünk. így fedeztünk fel légi fényképek segítségével Kisújszállás Igarió határrészén egy eddig ismeretlen, térképeken nem feltüntetett, kb. 5 km hosszú, nyugat-keleti irányban húzódó, kanyargó folyómedret, ezt a terepen végigjártuk és a partján Árpád-kori faluhelyet is találtunk (1. kép).

16 A felszíni vizek inkább összekötő, mint elválasztó szerepet töltöttek be a partjukra települt közösségek életében. Gyakori településformát képviselnek Magyarországon az ún. vízkétparti falvak, amikor egy folyó vagy tó mindkét partján, egymással szemben helyezkednek el az összetartozó településrészek, ezeket a településtörténeti kutatás a félnomád téli szállásokból származtatja.

1 A nagykunsági régészeti topográfiai munkák során is nyomára bukkantunk ilyen településeknek (1-2. kép).

18 Szárazabb időszakban vagy a település növekedésével szükség volt kutak létesítésére. Középkori falvainkban eleinte csak egy-két kút volt. Az Alföldön ezeket gyakorta a kiszáradt medrek alján ásták meg, ahol közel volt a talajvíz.

19 A kőben szegény vidékeken a kútaknát gyakran gerendával, deszkával bélelték ki. A középkori városokban szervezettebb vízellátással, a mesterséges víznyerő- és tárolóhelyek sokasodásával találkozunk. Kubinyi András három város, Buda, Esztergom és Sopron középkori vízellátását ismertette. A középkori Budán volt a legfejlettebb, a legjobban kiépített vízellátási rendszer, amely társadalmi tagozódást is tükröz. A Duna vízét közvetlenül elsősorban a Duna-parti külvárosok lakossága, az ott élő iparosréteg használta. A vár és a város ciszternáit a Dunából hordott vízzel töltötték fel. A vízhordók társasága látta el a tűzoltást is, s a kutak javítása és tisztítása is feladataik közé tartozott. Buda városában igen sok kút volt, ezeket a sziklába vájták, 36 kút helyét ismerjük

20 A Dísz tér 8. és 10. sz. alatti kutak régészeti feltárása megtörtént, gazdag régészeti leletanyag jött napvilágra. Az egykori természeti környezetre utaló leletek közül figyelemre méltóak a botanikai leletek és a fatárgyak. A Dísz tér 10. sz. alatti telek kútjából előkerült ágdarabok a vidék természetes vegetációjából származnak: kocsányos tölgy, szelídgesztenye, mogyoró, kecskefűz, juharfa, meggyfa, galagonya, csíkos kecskerágó. A magleletek alapján igen gazdag listát állítottak össze a termesztett és gyűjtött gyümölcsökről: alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, őszibarack, kajszibarack, szőlő, dió, mandula, sárgadinnye, görögdinnye, kökény, som, erdei szamóca, faeper. A termesztett növényleletek között köles- és kendermagok is találhatók.

21 A nyersanyagként felhasznált fák nyilvánvalóan nem mind a közeli erdőkből, hanem távolabbi vidékről is származnak: vörösfenyő, lucfenyő, jegenyefenyő, tölgy, bükk, fürtös juhar.

22 Az építkezések fa nyersanyagára, az épületfák származási helyére nincs adatunk, elvben ez a kérdés is régészeti módszerekkel vizsgálható lenne.

23 Itt kell megemlítenünk az épületfák dendrokronológiai vizsgálatának módszerét, amely a hazai műemlékvédelmi munkákban tudomásunk szerint még nem használatos, Nyugat-Európában azonban igen sok segítséget nyújt az épületek építéstörténetéhez, építési periódusok elkülönítéséhez. Budán a vízvezeték képezte a vízellátási rendszer legfejlettebb elemét. A királyi palotában a Zsigmond alatt kiépített vízvezeték ólomcsövekből állt, a Duna vizét szivattyúval emelték fel kb. 50 m magasra. Mátyás forrásvizet vezettetett a palotába a környező hegyekből, ez a vízveze-