Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

OROSZI SÁNDOR: Fehértemplom helység szerepe a magyar erdészeti igazgatásban

korta minden őrizet nélkül 2-5 darabban kiinduló jószág bebarangolja, ott állapodik meg, hol legjobb legelőre talál, a többi jószág pedig zuglegeltetéssel mindenütt el-eltévedez. Ott tehát, hol ily minőségű bokros juhlegelőt szolgáltató egészen elsilányodott talaj községenkint mint erdőnek bevallott mívelési ág előfordul, akkor lesz erdőnek fenntartható, ha az az erdőtesttel határos, tehát erdővédelmileg megőrizhető; mivel megszaggatott, 40-80, sőt 200 holdas ily területek tilalom alá helyezése, megvédése, az ottani viszonyok ismerete mellett, nem fog sikerülni."

25 A kopárfásítási rendelkezések szintén ütköztek a lakosság legeltetési szokásaival. Ezért - miként TÉRFI Béla írta 1912-ben - a kopárerdősítés „a kívánt sikert nem hozta meg, mert az erdősítést sok esetben a nép így is megtagadta, néhol csendőrségi, sőt katonai karhatalmat kellett igénybe venni, s a nagy költséggel létesített erdősítést a lakók ismételten lelegeltették, vagy egyébként tönkretették úgy, hogy a tényleg sikerült erdősítés kiterjedése alig néhány száz kat. holdra tehető. Ez is állandóan veszélyben forog, mert az őrizet jelenleg a legtöbb helyen a mezőőrre van bízva, aki aligha viseli szívén az erdősítés érdekeit."

26 Itt jegyezzük meg, hogy az 1898. évi XIX. tc. alapján kötelezően előírt államerdészeti kezelés érdekében a temesvári állami erdőhivatal kerületében a korábbi, fehértemplomi erdőgondnokságon kívül még három létesült, a versed, az újmoldovai és a karánsebesi. Az újmoldovai erdőgondnokság szintén Fehértemplomon kapott székhelyet. Ezen erdőgondnokságok legfontosabb feladata éppen az előbb említett kopárfásítások elvégzése volt. A fásítások jelentőségét különösen az 1910. és 1912. évi dél-magyarországi nagy árvizek emelték.

2 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az erdészeti hatóságoknak sem megfelelő eszközük, sem elegendő hatalmuk nem volt ahhoz, hogy az évszázadok alatt kialakult gyakorlatot megváltoztassák. Itt mélyebb, a vidék egész gazdaságát átalakító fejlődésnek kellett volna bekövetkeznie ahhoz, hogy mind a legeltető állattenyésztés, mind a korszerű erdőgazdálkodás, mind pedig a szükséges táj rekonstrukció megfelelő teret kapjon. Az állami erdőkezeléssel megoldották az erdőtörvényből következő üzemtervezési kötelezettséget is. Az üzemtervezést már 1888-ban elkezdték, amikor hét üzemosztályt alakítottak.

28 Ebben az évben először jegyzőkönyvben rögzítették a kezelés elveit, a rendszeres gazdasági terv pedig 1892-ben készült el. Az összességében 70%-ban bükk- és 30%-ban tölgyerdők a következő területeket foglalták magukba: A üo. 9960 kh (5732 ha) Büo. 8197 kh (4717 ha) Cüo. 97 kh (56 ha) Düo. 12407 kh (7140 ha) E üo. 1306 kh (752 ha) F üo. 5008 kh (2882 ha) G üo. 1007 kh (580 ha) összesen 7982 kh (21859 ha). A C, E, G üzemosztályok véderdők voltak, míg a D üzemosztályból 2680 kh-t (1542 ha) legelőerdőként kezeltek. Minden üzemosztályban szálerdő üzemmódot és 80 éves vágásfordulót írtak elő.