Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

OROSZI SÁNDOR: Fehértemplom helység szerepe a magyar erdészeti igazgatásban

Erdők a határőrvidéken A benépesülő Temesvidékre tehát az erdőirtások voltak jellemzők. A „legtöbbet (ti. erdőt) emésztettek fel - írta SZENTKLÁRAY Jenő - a német bevándorlók több százra menő új falvai, melyek építéséhez a kincstári erdők szolgáltatták az összes faanyagot. Temesvár, Lúgos, Versecz és Fehértemplom körül egész messze terjedő vidékek fosztattak meg ez által rengeteg erdőségeiktőr'.

4 Ez az „erdőirtás" tényleg olyan eredményes volt, hogy Fehértemplom 6730 khnyi (3873 ha) határában mindössze 11 kh (6 ha) erdő maradt (1885. évi adat).'' Az erdőirtások azonban nemcsak a városokat, falvakat építő, szántóföldi, kertészeti művelésbe fogó német telepesekkel, hanem a különböző nemzetiségű, de elsősorban szerb és román határőr lakosság igényeivel is összefüggtek. A határőrök leginkább legeltető állattenyésztést folytattak, tehát ők főleg a legelőterület kiterjesztésében voltak érdekeltek, amit szintén az erdőterületek rovására lehetett érvényesíteni. A határőrök jogait és kötelességeit az uralkodó előbb 1807-ben, majd 1850-ben alaptörvényben szabályozta.

6 Ezek érintették az erdészeti kérdéseket is, és kiemeljük belőlük a következőket: Az 1850. évi alaptörvény egyértelműen kimondta, hogy a határőrvidéki erdők ugyan állami vagyont képeznek, de „a határőröknek régi jogaiknál fogva" engedélyezték: 1. A tűzi- és épületfa házi szükségletre történő kitermelését; 2. A legeltetést és a makkoltatást; 3. A hét három napján a feküfa kihordását; 4. Az erdei takarmánygyűjtést; 5. „Az erdőhatárokon kívül eső kiszögellések ingatlanokban szűkölködő házközségeknek szántók, kaszálók, gyümölcsöskertek és szőlők czéljaira tulajdonul átengedtek" (tehát a kiterjedt erdőirtást is lehetővé tették); 6. A magánerdők ültetését. A fenti hat lehetőség - talán az utolsó kivételével, mert alig hihető, hogy valaki jelentős erdőtelepítésbe kezdett volna az addig szántónak használt saját birtokán - tulajdonképpen szinte korládan erdőhasználatot foglalt magába. Ezt csak némileg fékezte az 1839-ben kiadott erdőrendtartás? Az erdőrendtartás részleteit ugyan nem ismerjük, de későbbi forrásokból tudjuk, hogy - a határőrök fahasználati jogát biztosítandó - településenként ún. gratis-vágásokat tűztek ki. Az erdészeti közegek (a katonai igazgatásba ugyanis beletartozott az erdészeti adminisztráció is - ezért volt Fehértemplomon erdőmester ) igyekeztek a határőrök fakitermelését ezen vágásokon belül tartani. Arra azonban nem tudták őket szorítani, hogy a teljes fakészletet kihasználják és így lehetővé tegyék az erdő felújítását. A gratis-vágásokban tehát jobbára csak szálalást végeztek; a javafát kihasználták, a többit bent hagyták. Egyfelől az alaptörvényben rögzített jogosultságok, másfelől az erdőrendtartásban érvényesítendő erdészeti szempontok a mindennapokban összetűzésekhez vezettek. A határőrök a jogosultságok kiterjesztésében, az erdészek annak visszaszorításában voltak érdekeltek. Az erdészeti szempontokat aztán az I860, február 3-án kelt erdőtörvényben újra megerősítették. Ez a határőrvidékekre kiadott erdőtörvény lényegében az 1852. évi osztrák erdőtörvény rendelkezéseit