Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
TAKÁTS RÓZSA: Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez. II
Összegzés A magyarországi selyemhernyó-tenyésztés nem tudta kihasználni az 1850-es évek általános gazdasági konjunktúráját, még annak ellenére sem, hogy a kormány ez irányai fejlesztő' céljai és intézkedései ekkor véletlen összhangra találtak a passzív rezisztenciába vonult, vagy elszigeteltségbe száműzött birtokos nemesség szándékával. (Ez a mezőgazdasági ágazat ugyanis a reformkori iparteremtő küzdelmektől örökölve bizonyos hazafias tartalmat hordozott, a nemzeti ellenállás nimbusza vette körül.) A politikai viszonyok - közvetve - negatívan hatottak azzal, hogy a korábban egyesületi keretekben működő selyemtermelő társulatokat (pl. a Soproni és a Tolnai Szeder-Selyem Egyletet) az egyesülési jog felfüggesztésével felszámolták. így csupán a nagybirtokközpontok vidékén vagy a kincstári birtokokon folyó tenyésztés maradhatott fenn folyamatosan. További negatív tényező volt, hogy a több éves alapozást igénylő takarmánybázis az 1849. évi pusztulását épp akkorra heverte ki, midőn Nyugat-Európából Magyarország területére is átterjedt a szemcsekór-fertőzés, s kezdett pusztítani a tenyészetekben. A hatvanas évek mezőgazdasági konjunktúrája idején pedig a kormány által kezdeményezett intézkedések (fajtaváltási kísérlet, jutalmazási akciók, a selyemtenyésztésnek a népoktatásba történő még erőteljesebb bevonása) azért nem érhettek el átütő sikert, mert az alapvető gond, a megtermelt gubók értékesítése, nem volt kellően megoldott. A szabad piaci forgalom mellett bizonyos területek tenyésztői elszigetelődtek a kereslettől, a gubóbeváltó hálózat megteremtésére pedig - a kormány által nyújtott támogatás szűkös keretei miatt - nem volt mód. A kiegyezés utáni időszakban a szemcsekór leküzdésének megismerése, az országos tenyésztési központ (Szekszárd) megszervezése valamelyes fellendülést hozott. A dolgozatban elmondottakból leszűrhető, hogy a korábbi sommis megállapítást, miszerint a tárgyalt időszakban Magyarországon „a selyemhernyó-tenyésztést szinte megszűntnek tekinthetjük", árnyaltabban kell szemlélni. Egyes pangó időszakok tényleges hullámvölgyei mellett a hagyományos tenyésztő centrumok és vidékek folyamatosan fenntartották a selyemtermelést, sőt bizonyos eszközbeli és tenyésztés-technológiai fejlődés is történt. Az 1870-es évek végétől a korábban is gondot okozó, de az általános gazdasági válság miatt még fokozottabb gubóértékesítési bizonytalanság valóban lassú elhalásra ítélte Magyarországon a selyemhernyó-tenyésztést. Ilyen helyzetben tehát - anélkül, hogy a századunk elején született monográfiák idealizáló magaslataira emelkednénk -, meg kell állapítanunk, hogy a századfordulón már Európában is elismert szintű magyar selyemtenyésztést végül is egy személy, Bezerédj Pál alapozta meg. Ennek megvalósításához személyes, emberi adottságai és pénzügyi, szakmai lehetőségei 109 segítették. Amint Mikszáth Kálmán írta Bezerédj-t méltató cikkében a Vasárnapi Újság hasábjain: „... nincsenek a világon az emberi dicsőség számára se kis dolgok, se nagy dolgok, a dolgok egyforma dolgok, de vannak kisebb-nagyobb szeretetek és komoly, férfias, vagy kevésbé komoly akaratok, amelyekkel a dolgokat végzed ,.." 110 Ez az akarat és szeretet volt jellemző Bezerédj Pál selyemhernyó-tenyésztés terén végzett működésére, amely azonban már kívül esik a jelen dolgozat tárgyán.